ESTE A DUNAPARTON SÉTÁLVA…AUTIZMUS VILÁGNAP 2020

Mindössze néhány éve jelent nekem sokat április 2-a, az autizmus világnapja. Először 2001-ben diagnosztizáltak Asperger szindrómával, amely az autizmus enyhébb változata. Bővebben majd a 20. évfordulón fogok írni erről az időszakról.

A koronavírus világjárvány miatt az idei séta nem lesz, de jobb is így. Ha ugyanaz történik minden évben, ha ugyanott zajlik egy kis séta, nagy felhajtás nélkül, mi értelme kék lufikra írni azt, hogy mire vágyunk mi érintettek? Nem lát minket megfelelő embertömeg, hogy bármit is megértsen vagy elfogadjon. Akadnak olyanok is, akik ajtót, ablakot bezárnak előttünk, mint amikor Süsü, a sárkány bemegy a várba a mese első részében. A Nemzetközi Cseperedő Alapítvány ezt sosem fogja igazán megérteni, hisz minden évben ők rendezik meg a sétát, de nem ügyelnek kellően arra, hogy az autizmus világnapja lehetne ugyanolyan nagy esemény, mint egy Budapest Pride felvonulás. Mióta az eszemet tudom, nehézségeim vannak a kapcsolatok teremtésében. Mai napig. Hiába idősödök, ez az állapot addig tart, míg meg nem halok. Nem szívesen gondolok a jövőre, mert félek tőle. Főleg egy leépüléstől. Számomra április 2-a egy gyásznap. Az agyrokkantságom gyásznapja. Könnyek gyűlnek a szemembe és elképzelem azt, hogy festenék, ha „normális” lennék. Talán érettebb arcom lenne és könnyebben venném az akadályokat. A legnagyobb nehézségeket az jelenti számomra, hogy a környezetemben élők nem tudják igazán megérteni az állapotom. Nem azért, mert nem akarják, egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos dolgok sokkolóak nekik és nem tudnak ezzel mit kezdeni. Pl. időközti dühkitörések egy adott érzelmi állapot miatt (Nagyon ritkán. Gyermekkoromban többször volt). Az autizmusom miatt túlérzékeny vagyok, sok mindent veszek a szívemre és ez nagy befolyással van az ismerkedésekre. Az autizmus az első, a homoszexualitásom a második másságom. Meg sem tudom számolni, mennyiszer próbáltam kapcsolatokat létesíteni férfiakkal. Voltak az életemben pasik, nem tagadom, de ez már a 18-as kategóriát súrolja, így tovább ezt nem részletezném. Azt viszont igen, hogy az összes meleg kapcsolatom tönkrement, mert a pasik nem akartak felvállalni, ráadásul olyan zavarban voltam minden első randin. Azt sem értették meg. A másik akadályozó tényező a mentális betegségem miatt is volt, ami ha nem lett volna, talán a meleg közösségeim máig meglennének. Egy élő közösség sokkal biztonságosabb volt nekem, mint egy internetes, mert a neten sosem lehet tudni, hogy ki van a vonal másik végén. Így sajnos nagyon oda kell erre is figyelnem. Ezekről sokszor írtam korábbi cikkeimben.

 

Április 2-án elmentem sétálni egyet estefelé. Nagyon kíváncsi voltam a kék szabadságszoborra. Budapesten néhány nevezetesség kék színbe borult és én a Fővám térről lefotóztam a Gellért hegyet, később pedig a MÜPA-t. Messzebbre nem akartam menni a járvány miatt. A koronavírus miatt ugye járművekkel nem utazok, és csakis sétával közlekedek. A Fővám tér szinte kihalt volt.

A MÜPA felé sétálva ezen az egész autizmusos ügyön gondolkoztam. Nem érdeklődőek az emberek és ez nagyon szomorú. A politika is nagyon beleavatkozik abba, hogy a társadalom jobban odafigyeljen egymásra. Még a vírusos időszakban is. Vannak, akik komolyan veszik a Covid-19-es koronavírus ügyet, és ez már jó jel. Az viszont nem, hogy most a transzneműek ellen indult egy hadjárat. Amikor tavaly a TÁMpontba jártam, az ottaniak jók voltak hozzám. Fáj, hogy most ellehetetleníti a rendszer a transzneműek életét, mintha játékfigurák lennének. Pedig ők is emberi lények, mint mi autisták, csak másban mások. Este a Dunaparton sétálva megfogadtam, hogy nem veszek többé kék lufit az autizmus világnapján. Nem ettől fogadnak el bennünket. Úgy érzem magam, mintha egy betolakodó lennék a világban. Úgy látom, más bajtársam is ezzel küzd. Mindenki, aki másnak születik ebben a cipőben jár és nem csoda, hogyha az érintettek javarésze lelkileg és mentálisan sérült lesz. Meleg társaim között is akadtak sérültek és rettenetes történeteket hallottam tőlük. Döbbenetes milyen ez a világ ahol élünk. Azt már megértettem, hogy mássággal élni nem bűn, hanem kiváltság. Mégis nehéz, mert rossz érzés az a tudat, hogy milyen a társadalom felfogása. Egy olyan felfogás, ami részben = a szánalmassággal is, mert sokan élnek úgy, hogy megfelelve egy elvárásnak inkább hazugságban élnek ahelyett, hogy valóban élnének. Én pedig kösz, de nem vagyok hajlandó hazugsággal tarkított életet élni, mert másnak az felel meg.

 

A MÜPA kékes lilás volt. Legalábbis a telefonommal így fotóztam le. Utána pedig lassan hazasétáltam. Már melegebb van és sokkal kellemesebb a levegő. Örültem, hogy van élet, mert 1-1 kutyasétáltatós embert láttam. Hazafelé menet útban az otthonom felé láttam az ablakomban a fényt. Talán betörtek?- kérdeztem magamtól mosolyogósan. Nem. Égve hagytam a lámpám véletlenül. Hazajöttem, lezuhanyoztam és szinte kicserélődtem. Telefonom persze lemerült, töltőre kellett tenni. Örültem hogy ennek a napnak vége.

BEN