Hogy pontosan mikor, melyik nap nem tudom, de újabb fotóm rakták ki Óbudán, a Flórián téri aluljáróban. Két nappal ezelőtt Koncz Dezső írt nekem és megkérdezte, miért nem voltam ott a megnyitón. Egyszerűen azért, mert nem tudtam róla. Csak annyi információ volt a birtokomban hogy májusban a Flórián téren lesz egy nagyszabású kiállítás abban az aluljáróban ahol annak idején Dezsőékkel fotóztam. Dátumot senki sem említett.
Megdöbbentem azon, hogy nem kaptam meghívót egy olyan eseményre ahol egy fotóm ki lesz állítva. Dezsővel már évek óta nem tartom úgy a kapcsolatot, ahogy korábban, a vírus előtti időkben. Megszűnt közöttünk a kommunikáció. Olyannyira hogy félreértések sorozata vette kezdetét, melyek megelőzhetők lettek volna ha Dezsővel megbeszélem a dolgokat. Dezső annak idején egy olyan lehetőséget adott nekem, hogy részt vehetek az általa vezetett autista fotóklubban, az Óbudai fotóklub segítségével. Nagyon boldog voltam, mert mikor Nagy Ferenc, a BMK-s fotóklub vezetője szó nélkül eltűnt akkor az AURA egyesületben Csendes Péter vette át a stafétát, de ő mindig megszólta a képeimet, és a Matyi munkáit emelte egekbe. Nem nagyon szeretem a különbségtételezést. Egyedi módon végzem a munkám, nem tartom magam tökéletesnek! Nekem fontos, hogy aki megnézi a képeimet, az ne tegyen megjegyzéseket rá! Büszkeséggel tölt el, hogy szép fotókat készítek, és hogy azokkal boldoggá tehetek másokat. És itt ez a lényeg!
Sokszor kommunikálok a fotóimon keresztül is. Megmutatom, hogyan látom a világot autista szemmel. Van, amikor sötétben mutatok meg dolgokat. Ez azért van, mert épp a depressziómmal küzdök. Pocsék betegség, nem kívánom senkinek sem! Igazuk volt azoknak, akik megállapították, hogy válságban vagyok. Mert megjegyezték, nem rosszindulatúan, hogy sokszor sötét helyeket, környezetet mutatok be. Vannak olyan képeim, melyekben túlságosan szikráznak a színek és öröm mutatkozik meg ezekben a munkafázisokban. A sötétséget sötétítésekkel mutatom meg.
Koncz Dezsőnek nagyon sok mindent köszönhetek, mert rengeteg mindenre megtanított engem. Általa megismertem Óbuda karácsonyi forgatagát, melyet jobban szerettem, mint a Vörösmarty téri kirakodóvásárt. Az óbudai vásárban nemcsak a választék volt nagy, hanem különleges és hangulatos színvilággal rendelkezett, melyeket öröm volt lencsevégre kapni. Ettem churrost, különleges kürtöskalácsokat is. Dezső kezembe nyomott egy nagyobb, komolyabb fényképezőgépet, amikor fotós sétákra mentünk. Számos modellt örökítettem meg. Nemcsak embereket, hanem az adott környezetet is ahol dolgoztunk. Ott ismertem meg egy csomó modellt, akik mind nagyon szépek voltak. Köztük volt Dezső lánya, akiből úgymond, sorozatsztárt csináltam a 2020-as Almendra című sorozatommal. Ő volt az egyik borítós reklámarcom. Angyal Anna pedig Noelia képes szerepét kapta meg szintén 2020-ban. A koronavírus miatt gyakran voltam itthon és ebben az évben két telenovellát is megírtam. Egyik volt az Almendra, a másik pedig a Noelia. A telenovellás írásaim során ekkor fordult elő először, hogy a modelljeimet használtam fel sorozataim plakátjaihoz.
Minden egyes képet nemcsak magamnak, hanem másoknak is készítek. Kissé nehéz volt anno embereket fotózni, mert be kell őket állítani, megmondani nekik merre nézzenek, mosolyogjanak, adjanak szenvedélyt. A modellfotózás során a lefotózott emberek sokszor pislognak váratlanul, gyorsan kell fotózni az arcukat, nehogy rossz kép szülessen. Le akartam nyűgözni azokat az embereket, akiknek a képeim szólnak. Teljesen mindegy, hogy milyen témát választok ki. Azt szeretném, ha a nézőm belelásson a nézőpontomba. Vannak olyan képeim is, melyeket nem igazán tudták egyesek hova tenni. Nem értették mit akarok bemutatni. Ilyen oldalam is van. A lényeg az, hogy a fotóim mindenkinek szólnak. Természetesen vannak szelfis képeim, erotikus tartalmú fotóim és videóim, melyek egy másik netes dimenzióban találhatók.
Fájt nekem hogy nem lehettem ott a megnyitón. Nem tudtam a dátumot. Ahányszor volt egy fotós kiállítás Dezső mindig küldött egy meghívót, amiben a helyszín, a pontos dátum és időpont olvasható. Minden alkalommal kitettem magamért, hiszen akkor főleg Dezsőnek szóltak a cikkes beszámolóim. Azt akartam, hogy ő büszke legyen rám, mert hitt bennem. Mikor egy megnyitón fotóztam és videóztam a fotóklubnak is készültek, hogy későbbi emlékeket kapjanak tőlem. Dezsőtől sok mindent megtanultam. Épp úgy, mint Nagy Ferenctől még 2016-ban, amikor a Fast Stone képszerkesztőt mutatta meg nekem, ill. azt, hogy egy adott fotót hogyan lehet úgy megvágni, hogy élvezhető maradjon, nagyobb tereket lehessen látni bennük. Bármivel is fényképezek sok hibás, vagy éppen nem tetsző fotóm születik. Ferenc megtanította azt, hogyha egy témakört fotózunk, akkor készítsünk többet is pillanatról, mert azok közül az egyik biztos sikerül. Dezső kedvesen mindig mondta, hogy túl sok képem született, amikor cirkuszban fotóztunk. Nem mérlegeltem szerinte. Temérdek fotóm lett, de ez azért volt, mert nem akartam, hogy egy pillanat értékes töredéke rosszul sikerüljön. 3-4-5x is kattogtattam a nagygépet, mert fontos volt nekem az, hogy tökéletes munkát adjak ki a kezemből.
Amikor megtudtam, hogy Óbudán, a Flórián téri aluljáróban lezajlott a megnyitó rosszul éreztem magam. Épp hogy túl voltam egy nagyon nehéz időszakon, jött a következő. Dezső és közöttem megszűnt a kommunikáció. Az utóbbi években megfigyeltem, hogy távolságtartó, nehezen lehet vele beszélgetni. 2020 és 2023 között nálam volt a kölcsöngép. Az a speciális gép, melyekkel rengeteg értékes fotót készítettem, de mégsem szerettem, mert macerás volt azzal dolgozni. Lefényképeztem Kocsis Juditot, a gyömrői színészeket is. Voltak metrós képeim is. A nagygépet néha akkor is magammal vittem amikor Istvánnal autós túrákra mentem.
Mikor véget ért a 3-as metró felújítása a Ferenciek tere és Deák téri állomások alagútrendszerét sikerült lefényképeznem a nagygéppel is. Persze nagyon ideges voltam, hogy a BKK támadásba lendül emiatt, de fontos volt, hogy az adott pillanatokat megörökítsem. Ez nagyon sokat számított nekem és ez volt a legfontosabb!
A Deák téri alagút képem került ki a Flórián téri aluljáróba. Meglepődtem azon, hogy erre esett Dezső választása, mert azt hittem, hogy a Ferenciek tere kivilágított alagútja lesz majd látható. Az jobban tetszett. Ráadásul már nem látható ez a pillanat ebben az állapotban, mert a BKK lekapcsolta a lámpákat.
Egy fotó kiállításos megnyitó mindig öröm számomra, mert akik elmennek és megnézik a kiállított képeket azok kérdéseket tesznek fel az alkotóknak. Tudom, hogy már minden megváltozott. Tisztában vagyok azzal is, hogy sosem fogok tudni megélni a fotózásból. Hiába vállaltam el az M5-ös szereplést. A helyzetem nem változott azóta sem. Bíztam abban, hogy Dezső segíteni fog nekem, de nem így lett. Dezsőhöz ragaszkodni kezdtem. Azt hittem barátok vagyunk. Mivel nagyfotós, és különböző műsorai voltak szerettem volna a világomat általa is fejleszteni, jobban beinvitálni a nem mindennapi életembe. A világom igenis ér annyit, hogy több emberhez is eljusson! Magam dolgoztam meg érte! Épp úgy, mint a fotóimért! Minden egyes képemért is én dolgoztam meg. Nem elég egy fotót elkészíteni. Az önmagában nyers kép. Az adott képeket ki lehet színezni, itt-ott levágni belőlük, ha felesleget tapasztalunk. Meg is „égethetjük” a szerkesztőprogram segítségével, hogy a színek szinte robbanjanak! Egy képpel bármit meg lehet csinálni. Vannak olyan képeim, melyek úgy jók ahogy készültek. Ha esetleg rosszul sikerül egy olyan fotóm, ami javíthatatlan, mégis keresek rá olyan megoldást, hogy a rosszból jó legyen. Persze nem mindegyik ilyen képnél történnek csodák.
Dezső igyekezett mindig előtérbe helyezni, mert fantáziát látott bennem. Volt szó arról is, hogy az egyik rádióban is interjúztatnak, de sajnos ez a lehetőség elmaradt. Dezsőnek nem könnyű az élete. 2023-ban, amikor visszaadtam neki a nagygépet elmondta, hogy sok a munkája. Nem írhatom ki őt a háta mögött, de annyit elárulhatok, hogy a saját családjára sincs ideje. Én megértő ember vagyok, és ha valakin látom, hogy már nem akar velem dolgozni, vagy foglalkozni velem én elengedem őt! Nekem az a legfontosabb, hogy azok, akik annyi mindent adtak nekem boldogok legyenek! De ha valaki annyira távolságtartóvá válik és megszűnik a kommunikáció akkor kétszer is meg kell gondolni azt, hogy beleillek e a másik életébe! Csak félreértések, rossz érzések lesznek! Nekem fontos az, hogy őszinték legyenek velem! Kényszerből, szánalomból senki se akarjon velem lenni! Mert azzal nemcsak nekem árt, hanem saját magának is! Nem vagyok egy könnyű eset! Sértődékeny vagyok, mert sok kudarc ért az életem során. Néha túl sokat beszélek, mert szeretem, ha foglalkoznak velem, beszélgetnek velem és azt is szeretem ha érdeklődnek a világom iránt! DE ha valakinek az élete olyan szinten megváltozik, hogy pihenni sincs ideje akkor velem mindent meg lehet beszélni. Nem tagadom, rosszul fog esni, ha megszakad az adott kapcsolat, de ha tudom, hogyha a jelenlétem már nem fontos a másiknak, akkor többé már nem keresem. Csakis akkor, ha ő is akarja! Ilyen egyszerű a történet! Néha úgy érzem, hogy a jelenlegi „működő” kapcsolataim közül is vannak emberek, akik valójában nem akarják, hogy keressem őket. Ez pedig rossz érzéssel tölt el. Neveket nem szívesen írok le, mert nincs bizonyítékaim, csak feltételezéseim. Valljuk be, ha valaki tényleg szeret engem, akkor szánnia kell rám időt. Ha egy hónapban 1x is, de találkozzon velem, érdeklődjön. Mit több, ő is keressen, ne csak én őt. Nem ez a normális dolog?
Dezső nagyon rendes ember, máskülönben nem foglalkozott volna velem. Csak szerintem a megváltozott élete mellett az is benne van a pakliban, hogy nem örült annak, hogy a nagygéppel nem haverkodtam össze. Használtam a kölcsöngépet, de ritkán, ugyanis azzal külön munka van. A nagy fényképezőgép fakult képeket produkál, míg a telefonommal színesebb, tágasabb, nagyobb felbontású fotókat tudok csinálni. Már olyan okostelókról is olvastam amivel nagyobb méretű fotókat is lehet csinálni! A jövőben majd szeretnék egy ilyen készüléket. Addig is használom azt amim most van. Még nem annyira idős a jelenlegi telefonom.
Én digitális fényképezőgépekkel fotóztam 2006-tól. Előtte 2004-ben is fényképeztem, de filmes géppel amikor az állatkertben voltam. Akkor még ez nem voltak olyan jó képeim, totál kezdő voltam. 2006 az év, amikor intenzíven elkezdtem a fotós életem. 2008-ban kaptam meg az első saját Nikon Coolpix gépem, amivel nagyon sokat fotóztam, igaz rengeteg sötét helyes, pl. metróállomásos képem lett homályos, mert vaku nélkül lőttem a fotóimat. 2020 előtt a nővéremtől kapott iPhone-nal fotóztam és akkor már élesebb, korszerűbb képeket tudtam csinálni. 2020 karácsonyán pedig a jelenlegi telefonommal fotózok nagyon sokat, melyeknek sokféle funkciója van. Nagyon odavagyok a tágas képeimért. J Korábban nem rajongtam a telefonos fotókért, mert nem tartottam jó minőségűnek. 2008-ban mikor már jó minőségű, kezdetleges okostelefonom volt, bizony kritikán aluli fotókat csináltam. Ködösek voltak a felvételek. Anno még 3 ezer körül egy kis kábelt is vettem, amivel át tudtam menteni azokat az anyagokat a gépemre, de azokból a képekből keveset tartottam meg. Később már olyan készülékek kerültek forgalomba, amivel nagyon jó minőségű, éles képeket lehet készíteni. iPhone, és a jelenlegi telefonom az élő példa rá. Dezső azt mondta, hogy a telefonok nem olyan felbontású képeket produkálnak, mint a nagygép. Az utóbbival 8-10mb-os méretű, tűéles fotókat lehet csinálni. A telefonommal kb. 2mb-osat. Értem, hogy másképpen nézne ki nagyobb felbontásban, de így is szépnek tartom a telefonos képeimet. Nem mindegy azonban, hogy mivel fotózunk! Kell egy jó minőség, amit egy külső szem lát. Fontos, hogy egy adott pillanat ne kockásan, szemcsésen és kásásan, vagy épp elfolytan látható. Ha egy kiállítást rendeznek, akkor nem tartanám szükségesnek óriás felbontásban kinyomtatni ezeket a képeket. Ha valamelyiknek alacsonyabb a felbontása attól még lehet szép egy fotó! A kiállításokon több hely maradna a falakon másoknak is. Abba nem szólhatok bele, hogy ki mivel örökítsen meg fotós emlékeket, csupán a saját véleményem írom le! Az utóbbi években a jelenlegi telefonommal hatalmas mennyiségű képet készítettem, szerkesztettem, vágtam, „égettem” és mutattam meg a nézőimnek. Koncz Dezső kölcsöngépével csinált fotókból is nagyon sokat bemutattam. A nagygépet felhasználtam a horrorfigurák fotózásaihoz, melyekből nemcsak újság, de másféle borító is született. Amikor a nagygépet használtam akkor sokszor készítettem rossz képeket is! Pl. 2022-ben a Spirit színházban, amikor Perjés János megkért, hogy a Főnök a pácban darabot fotózzam végig. Az ott készült képek közül nagyon sok hibás, homályos kép született. Használtam mellette a telefonom is. Az ilyen speciális fényképezőgépbe kukucskálni kell, hogy az adott pillanatot megörökítsem. Nem látom akkor ott a hibáimat! Akkor derül ki, amikor előhívom itthon! Nem tudom leírni azt a csalódást, amit akkor éltem meg, amikor egy csomó képet válogatva a töredékei sikerültek! Nálam ez szégyen! Mert én a részletek embere vagyok! Ha van egy adott téma, akkor minden részlet számít! Részlet nélkül nincs tartalom! Ezek az én örökérvényű igazságaim.
Hiába próbáltam beállítani a fényeket sokszor a számok összevissza ugráltak. Meg is ijedtem az elején, mert féltem, hogy tönkretettem a gépet, pedig mindig vigyáztam rá. Utólag kiderült, szó sincs erről. Speciális helyen tároltam, hogy ne essen baja! Az volt a baj, hogy a nagygép beállításai során nemcsak a számok ugráltak ide-oda, hanem voltak pillanatok, amikor túl sötét volt egy kép. Hiába akartam fényezni, esélytelennek ítéltem meg. Szemcsés, kásás „állagú” volt. A hibás képeket el kellett dobni, vagyis törölni. Egy óra alatt lemerült. Ez a másik hibája is volt a gépnek, pedig minden fotózás előtt fel volt töltve az aksi. Mindig attól tartottam, hogy nem vagyok elég méltó a Dezső bizalmára. Az hogy milyen bántó néha a viselkedésem nem azt jelenti, hogy rossz ember vagyok.
2022 őszén a Nő az erőnk csoportjában Csoszó Gabriella is azt mondta, hogy mindegy mivel fotózunk, csak szépet alkossunk. Olyan képeim kerültek kiállításra, amiket nemcsak a kölcsöngéppel, de a telefonommal is csináltam. Arról nem tehetek, ha egyes fotókluboknak nagyok az elvárásai fényképezés terén. Nem tudok tökéletes lenni, nem tudok olyan tehetséges lenni, mint Dezső, vagy a többiek! Én magamat adom, a magam hangulati elemeit és érzéseit! Az hogy mivel fotózom részben nem mindegy! Mert csak olyan eszközzel dolgozom, ami jó minőségű képet ad vissza általam! Ha nem is lehet bazi nagy méretben kinyomtatni, lehet képeslap formájában, szép papíron is megmutatni egy mesés pillanatot. A/4-esben is. Ugyanúgy élvezhető egy kép.
2 éve Dezső megígérte hogy egy fotós pályázatban segít, de sosem tudtam meg hogy bekerült e egy képem vagy sem. Tavaly pedig volt a gombos kiállítás. Aznap is keményen dolgoztam, igaz nagyon rosszkedvem volt, de hangulatomtól függetlenül rengeteg képet, videót csináltam a kiállításon. Dezsőék egy szó nélkül mentek el. Dezső tudta a számom, hívhatott volna, ha el kell indulnia. Nem így történt. Nekem kellett telefonálnom, hogy hol vannak. Itt is a kommunikáció hiánya lépett fel.
Nemcsak a fent említett dolgok, de a mostani helyzet is kiakasztott. Dezsővel már nagyon régen el kellett volna válnunk. Nem volt meg közöttünk a kellő kommunikáció. Ebben ő a hibás. Én abban, hogy sértődékeny vagyok, néha hirtelen haragú. Az a sok csalódás, kudarc és visszautasítás melyek értek egy keserű emberré tettek. Néha azt a kérdést is felteszem magamban: Mennyire voltam fontos Dezsőnek? Annyi minden történt és annyi kérdésem volt. Ugyan Dezső elmondta, hogy mik történtek vele, lehetséges, hogy történt olyan dolog, amiért ő nem akart már a közelemben lenni? Talán az-az életforma, amit élek? Az eltérő témaköreim? Én nem vagyok rossz ember, mégis leprásnak érzem magam. Egyetlen fotós taggal volt csak bajom és van is, aki túl sokat képzel magáról és felsőbbrendűnek tartja magát. Dezső beszélt vele, tudta, hogy mi van. Nem hiszem, hogy emiatt távolodott el tőlem. Bárki, aki elfoglalt és fontos vagyok az életében, az keres engem, szívesen van velem! Időt szakít rám, mert szeret! Nem pedig távolodik egyre messzebbre. Most meg ez a kiállítás megnyitós eset nagyon rosszul, amiről Dezső nem szólt, hogy pontosan mikor lesz. Valóságos pofonként és hidegzuhanyként éltem meg ezeket a pillanatokat. Ez az egész dolog azt sugallta, hogy Dezső sokkal messzebb lett tőlem, mint korábban. Másik oldalról örültem annak, hogy egy újabb fotóm lett kiállítva. A nehéz időszakaimban mindig jó érzés az, hogy valami különleges dolog történik velem. Most azonban az utolsó örömsugár is odalett. Szerettem volna átélni azt a dicsőséget, amikor is beszélnek a képemről, kérdeznek tőlem. Fontosnak akartam érezni magam, akinek értékelik a munkásságát! De olyan emberek dicséretére vágytam, akiket valóban érdekel a művészi munkásságom, nem pedig álérdeklődőkre voltam kíváncsi. Tudom, hogy a helyzetemből adódóan nem leszek ismert, befutott személyiség, de nem is vágyok rá! Mégpedig azért, mert ha ismert, sikeres lennék, nem lenne magánéletem! Az a kevés dicsőség, elismerés mindig számított az életemben! Most pedig ezt sem kaptam meg. Ez nagyon megalázó helyzet.
A Flórán térre érve megtaláltam a kiállítást. Megláttam a képemet is. Szelfiztem a képemmel, de nem akartam mosolyogni. Ahhoz már régen nincs energiám.
Megnéztem a többiek képeit is. Mindegyik nagyon szép és egyedi. Voltak, akik elhaladtak a képek mellett és megálltak, hogy megnézzék őket. Még egy magányos galamb is tiszteletét tette. Miután eljöttem arra gondoltam, hogy megnézem azt a partszakaszt, ami az Árpád híd alatt van. Édesanyám megkért, hogy menjek el Gömbiért az iskolába. Most nem volt kedvem hozzá, mert egyedül akartam lenni. De végül belementem, mert nem akartam cserbenhagyni a nővérem. Első a család! Volt szerencsére annyi időm, hogy tegyek egy kitérőt a Duna partra.
Kissé fújt a szél, de nekem az volt a fontos, hogy levegőzzek. Nagyon fájtak a lábaim, mert sokat sétáltam aznap, előző nap pedig sokat tornáztam. Most is dobáltam kavicsokat a Dunába, majd szedtem nagyon szép példányokat. Kicsit úgy éreztem magam, mint múltkor Vácon. Le voltam törve, sírás fojtogatott. Hatalmas gombócokat éreztem a torkomban. Miközben a partot fotóztam eszembe jutott valami nagyon jó! Minden képem, melyeket eddigi életem során csináltam sok embernek okozott örömöt. Gondolok a Kocsis Juditra, a gyömrői színházra, a koncertekre, a nővéremre, akinek Lujzit és Gömbit annyiszor lefotóztam és szinte az eddigi életüket, fejlődésüket megörökítettem. Még a családi bulikról is sok képet, videós anyagot készítettem. Lefotóztam anno a kedvenc boltjaim, a CD-imet és ezeket mind-mind megmutattam cikkekben. A múló időt kaptam el, ami másnap már múlt lesz. Tehetséges vagyok, de vannak nálam profibbak is! Nem akarok jobb lenni senkinél! Az egyediségemhez ragaszkodok, ill. a művészi szabadságomhoz! Nemcsak a fotózásban, de a költészetben is szabályokat fektetnek le. Bizonyos verseimre mondták, hogy nem ritmusos, vagyis nem olyan, mint a nagy költők versei! Nem érdekel! Nem akarok olyan lenni, mint az ismert költők! Én a BEN vagyok, aki azt adja, amihez ért. És amit ÉN, a BEN ad, vagyis ÉN szívből, szeretetből adja! Nem a pénzért írok, fotózok, rajzolok! A rajzoláshoz közepes szinten értek, mégis tudok csodálatos dolgokat alkotni! Művészetterápiás műsort is csinálok a neten, hogy segítsek másokon! Minden más műsort is azért csinálok, hogy megmutassam mikhez értek még! Magamon és másokon is segítek. A videózásban is van miben fejlődni! A lényeg az, hogy X éve volt egy alaptudásom és ez sok év alatt nagyban fejlődött. Korszerűsítem magam a fotózásban, videózásban és néha a rajzolásban is! Georgina anno azt mondta, hogy zseninek tart. Én voltam az ő zsenije. Ez is sokat jelentett nekem. Mi van a médiában? Ma már nincsenek normális TV műsorok, műveltségi vetélkedők. Vagy a celebek, vagy éppen a politikusok uralják a média platformjait. Olvastam egyik nap, hogy ismét lesz Győzike show. Akkor se néztem, most sem fog érdekelni, mert idegesítőnek tartottam. Nekem elég volt egy rész. Nem tartottam sosem viccesnek. Távol tartom magam ezektől, amennyire csak lehet! Én értéket teszek le az asztalra, még ha nem is tudok megélni belőle. Ha úgy vesszük, úgy tengődök ebben a magyar valóságban, mint egykoron az éhező költők, kik versekben és novellákban írták le érzéseiket, gondolataikat. Én is ezt csinálom. Fotókban, videókban és az írásaimban beszélek az érzelmeimről, mert büszke vagyok arra, hogy pasiként felvállalom az érzéseimet. Nem vagyok az-az átlagfickó aki sört iszik, focit néz és csajozik. Ez a hármas nem rám jellemző! J
Én értékes ember vagyok, még ha sok hibával is rendelkezek. Bármi is történt, előre kell tekintenem, megvalósítani a kitűzött céljaimat, a fogyásom és sok mást. Bármi is történt, az a lényeg, hogy egy újabb képem került ki. De ez már az utolsó darab. Nélkülem lesznek kiállítások. Annak örülök, hogy sok lehetőségben volt részem. Dezsőnek rengeteg mindent köszönhetek. Megszakítottam vele végleg a kapcsolatot. Már régen őszintén, normálisan le kellett volna ülnünk beszélgetni és elbúcsúzni. Az utóbbi időben már nagyon szenvedtetős volt ez a kapcsolat. Tudtam, hogy bármikor abbamaradhat. Talán Dezső nem akart megbántani, mégis rossz szájízzel váltam el tőle, mert nekem igenis, mint leírtam, ha valakinek már nem vagyok fontos akármennyire is nehéz, de el kell válnom az illetőtől. Csak könyörgök, legyenek velem őszinték! Aki folytatni akarja velem az utat, szívesen látom. De ha nem akkor lemondok bárkiről, aki már nem akarja a társaságom! Sokkal nagyobb fájdalmat okoznak azok, akik nem őszinték velem. A Csigalépcső film is egy remek példa. Benkő Lajos beleszeretett Editbe, holott Márta volt a felesége. Lajos nem volt őszinte Mártához. Ez a durva! Márta tudta, hogy véget ért a házassága, de ki akarta deríteni az okát. Ő is őszinteséget várt el a férjétől!
A hullámok olyan erősek voltak, mint az én háborgó lelkem. Kész szerencse, hogy senki sem volt körülöttem. Megvallom, nagyon zavartak volna az emberek. Igaz 1-2 emberke megjelent, de szerencsére messze voltak tőlem, tovább tudtam gondolkodni. A feszültségeim a kicsi kavicsokon vezettem le. Legszívesebben úgy ordítottam volna, mint Szedunka Jutka! J
Utálok jó lenni! Miért nem tudok rossz és gonosz lenni? Miért van mindig bűntudatom, ha rosszat csinálok? Miért nem lehetek közönséges, tisztességtelen és aljas? A válasz egyszerűen az, hogy nem ilyennek születtem. Mégis olyan nyomorultul érzem magam, mert annyi ember nem becsül meg. Miért legyek úri gyerek? Mert van a családomnak egy címere és történelmi háttere? Nekem ehhez semmi közöm! Én a BEN, BENovelas, Ben Lacosta vagyok!
A Duna parton állva, nézve a sodrást, a vad hullámokat kicsit úgy éreztem magam, mint anno Barcelonában, amikor a tengerparton sétáltam. De jó is volt az! Szívesen visszatérnék oda, ezúttal örökre. Itt hagyni ezt az országot, a sok kapzsi politikust és a többi bohócot. Csendes, nyugodt légkörre vágyom, ahol bátran ki tudnám élni magam. Talán máshol több esélyem lenne, ki tudja? Egyes országokban figyelembe veszik az autisták értékeit. Magyarországon nem. Büszke vagyok arra, hogy különb vagyok másokhoz képest. Ez nem rossz dolog, csupán régen felismertem az értékeimet. Azokat az értékeket, amelyeket mások értéktelennek tartottak és tartanak. Dezső egyike azok közül, akik felismerték az értékeimet, mégis csalódnom kellett. Én nem akarom a soraimmal megbántani sem őt, sem másokat. Egyszerűen kiírom magamból a gondolataimat, amely régóta mardos belül. Mikor Kriszti volt az esti suliban, 11. osztályban az irodalom tanárnőm, akkor volt egy nagyon jó mondata: Ha nem beszéljük vagy írjuk ki magunkból a fájdalmunkat, akkor bedarál bennünket a lelki prés.
Homokba véstem mindkét logómat. Nemrég új BENovelas logót készítettem. A korábbit a kitalált TV csatornáimra hagytam. Beleillenek ebbe a körbe. 2023-ban mind3 TV csatornám színeit megváltoztattam. A legújabb logóm megőrizte ezüstös mivoltát. Hogy mit jelent az új logóm jelentése? Bizonyos betűk fordítva állnak. Megtudtam anno egy érdekes dolgot magammal kapcsolatban. Mikor elkezdtem járni tanulni akkor kezdetben visszafelé ment csak. Nem emlékeztem rá. J Mikor tudomást szereztem erről a nem mindennapi dologról nevettem magamon. Elképzeltem azt, hogy visszafelé sétálok, nem pedig előre. J Arra bezzeg emlékszem, ha halványan is, amikor beleestem a Margitszigeti tóba. J
Az új logóimat beraktam a fejléceimbe. Természetesen úgy csináltam, mint anno a 3-as metrónál, hogy az állomások peronjai mögött a megállók nevei is olvashatók voltak. A webes fejléceim hangulatvilága metrós. Hisz imádom a metrók világát.
Féltem, hogy esni fog. Az Árpád híd alatt is eltöltöttem egy rövidke időt. Kis esőszagot éreztem, de nem volt semmi. Csak a beborult égbolt. 15:26-ot mutatott a telefonom órája, ráadásul 14%-ra csökkentem. Indulnom kellett Gömbimért a suliba. Pont odaértem, majd hazavittem. Képtelen voltam ottmaradni. Nem akartam, hogy az unokaöcsém szomorúnak lásson, mégis kiszúrta. Úgy tettem, mintha nem lenne semmi. Gömbim nem érti még a felnőttek bajait.
Ahol a tesómék laknak szép virágbokrok találhatók. Itt is fotóztam egy picit, majd elmentem nyomtatni. Az újságom legújabb számaihoz készítettem el az újabb oldalakat, melyeket a hónap utolsó hetében fogok besíneztetni. 2022 óta ilyen az újságom. Fémsínes kötésű. Sokkal praktikusabb, mint anno a gémkapcsozás.
Bármi is van, volt és lesz a fotózást szabadúszóként folytatom. És ez a legjobb dolog! Mikor hazaérkeztem egy kiadós zuhanyt vettem, de borotválkozni nem volt türelmem. Most szőrös az arcom, mint egy másnaposnak. L Érdekes, ilyenkor annyira másképpen nézek ki. Mintha az arcom kezdene beesni. Fogyni kezdtem, ilyenkor mintha kezdenék átváltozni.
Muszáj volt elővenni a terápiás lapjaimat. Ilyenkor, ha válságosabb időket élek elolvasgatom őket. Szívesen megmutatok néhány oldalt.
Az elmúlt években történt fejlesztések során is sokat tanultam, ám ez egyes embereket és közösségeket nem érdekli. Roppant nehéz úgy hogy belefektetsz egy rakás energiát és nem minden esetben sikerül mindaz, amit terveztél. Ezen kár is rágódni, mégis rossz érzéseim vannak. Főleg akkor, amikor szembesülök bizonyos emberek szívtelen és kegyetlen oldalával. Az ilyenek miatt van bennem egy csomó félelem, kétely és sok más kellemetlen gondolatsor. Ilyenkor egy menekültnek érzem magam.
BEN
