ÉN ÉS AZ AUTISTA TÁRSAIM III.

Régóta terveztem egy újabb cikket írni az autista társaimmal kapcsolatban. Szeretek foglalkozni másokkal, törődni, odafigyelni. Nagy lehetőség állt előttem. Létrehoztam a Promenád csoportot, ahol az AURA Egyesület tagjai vannak. Néhány külsős tagot is betettem. A Promenád név nem nagyon tetszett, ezért BENovelas Programas névre váltottam a csoportom. Egy másik klubban, ahol más az admin, az ASD Focus klub tagja voltam, de kiléptem onnan. Hogy pontosan miért az én dolgom. A lényeg az, hogy nagyon örültem még a nyári szezon előtt hogy szervezhetek programokat. Így akartam magamnak és a többi autizmussal élő társaimnak egy lehetőséget adni, hogy jobban megismerjük egymást. Félve, többszöri gondolkozás után végre elszántam magam arra, hogy újítok. Minden ilyen változás előtt rettegek, mert félő hogy a végén lelki sérülés, kudarc lesz a vége. Oda is kellett figyelnem arra, hogy én jómagam is sérült személyiség vagyok, és hogy oda kell figyelnem bizonyos dolgokra, főleg a környezetemben élőkre. Vesztettem már el embereket az állapotom miatt és újra ezt nem akarom átélni. Úgy érzem, nem vagyok elég türelmes sem magamhoz, de még a környezetemhez sem. Ez pedig nagyon nem jó. Ebből látszik, hogy a saját magammal szembeni önelfogadás még nagyon messze van. Ezt megnehezíti a társadalmunk előítélete és a rendszer, amiben mind élünk. Próbálok odafigyelni arra, hogy ne keveredjek konfliktusba senkivel sem. Úgy vagyok ezzel, hogyha azt érzem, hogy meg akarnak támadni, akár szavakkal akkor én is támadós helyzetbe kerülök. Automatikusan zajlik ez már 10 éve. Hiszek Istenben és tudom, hogy vigyáz rám, nehogy bajom essen. Úgy érzem magam, mintha egy próféta lennék. Talán azért is jöttem a világra, mert Isten leküldött engem ide a Földre, hogy segítsek másokon. Jó érzés ezt tenni, mert tudom, hogy ezzel örömöt okozhatok a másiknak, főleg a szeretteimnek. Ezzel együtt sajnos a viselkedésem sokszor bántó és könnyedén félreérthető. Szeretnék türelmesebb lenni magamhoz és a környezetemhez. Szeretném bepótolni mindazt, amit gyermekként elvettek tőlem. Rengeteg mindent tanultam az elmúlt években és sokban fejlődtem. Valamelyest nyitottabb vagyok autista társaim felé, de az a bizonyos 3 lépés távolság megvan bennem. Nagyon csalódtam azért, mert az utóbbi általam megszervezett két programra csak egyetlen tag jelentkezett és a többiek még csak nem is szóltak, hogy jönnek e vagy sem. A hirdetést viszont látták. Óriási kudarcot szenvedtem el ezzel, mert én nyitottam, kezdeményeztem, ahogy csak tudtam. Mintha egy olyan dolgozatot írnék, amely annyira nehéz, hogy csak annyit oldhatok meg belőle, amennyi megy nekem. Ez a kudarc épp olyan, mint amikor munkát kerestem, de nem találtam. Ugyanez a helyzet a visszautasítással is. Most azon a ponton vagyok, hogy nem tudom, mit tegyek. Nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történne. Megbántani pedig nem akarom a másikat, főleg hogy autizmussal élnek a társaim. Rendkívüli odafigyeléssel jár ez. Volt, hogy néhány AURA tagot megbántottam korábban, de ez még egyszer nem fordulhat elő. Az átlagos emberekkel kapcsolatban is figyelnem kell.

Milyen lennék?

Az autizmus sok mindent elvett tőlem, de mellette adott is. A bennem rejlő tehetségek értékesek, de mit érnek, ha közben az emberi kapcsolataimat mardossa? Kérdezem magamtól: Akibe szerelmes voltam az talán viszonozta volna, ha nem vagyok olyan amilyen? Sokszor elképzelem magam, milyen is lennék, ha nem lenne autizmusom. Biztos normálisnak mondott életem lenne. Talán az autizmusom kísérőbetegségei nem avatkoztak volna bele a tízes és a húszas éveimbe. Nem lett volna gyermekkoromtól kezdve az a bizonyos vaslepel, amely akaratomon kívül visszatartott minden jótól. Talán lett volna normális gyermekkorom, ballagásom az általánosban és rendes gimis éveim. Baráti társaság, akikkel kibulizzuk magunkat, berúgunk, füvezünk és élvezzük az életet. Sokszor elsírom magam, mikor ezek jutnak eszembe.

Már értem miért ragaszkodtam fiatalabb koromban bizonyos dolgokhoz, és miért gyűjtöttem információkat kedvenc témáimmal kapcsolatban.

Volt egy osztálytársnőm, akivel együtt jártam az esti gimiben. Ő azt mondta, hogy a szerelem jön magától. El is jött, ám a szeretett személy sosem lehetett az enyém, még barátként sem. Talán az autizmusom miatt. A minap hallgattam az új Genesis CD-m, a Duke-t, amely részben rólam is szól. Ez a dal mindenfajta érzést kiváltott belőlem: 

Néha úgy érzem, hogy a hozzám hasonlónak a szerelem mintha meg lenne tiltva. A szerelem csodás érzés, de egyben fájdalmas is. Örök nyomot hagy a lelkünkben, mely egész életünkben ott marad. Mi autizmussal élők is tudunk szeretni, csak másképpen. Ugyanez vonatkozik a többi szeretetfajtára is.

Bárcsak...

Mi lenne, ha egy nap bejelentenék, hogy az autizmus gyógyítható? Betesznek valami gépbe és „eltávolítják belőlem a kék kábeleket”, melyek belül lekötöznek? Mi lenne akkor? Mit éreznék? Annak idején néztem egy sorozatot, egy mexikói telenovellát, melynek Másnak tűnő szerelem volt a címe. Aliciaról, a csúnyácska lányról szólt, és volt lehetősége arra, hogy plasztikai műtétre mehessen. De csak a haját csináltatta meg. A szerelme Cesar olyannak fogadta el amilyen. Én azért nem tudom még elfogadni az autizmusom, mert a társadalom bántó. Ugyan enyhén érintett vagyok, de mégis rossz. Küzdelmem nem kicsi. Talán nem is lenne bajom az autizmusommal, ha a világ, amelyben élek elfogadóbb és segítőkészebb lenne. Én továbbra is megteszek minden tőlem telhetőt, amíg csak tehetem.

B E N