SPIRIT

 

Belevágtam életem egyik leghajmeresztőbb kalandjába, aminek nem tudni milyen eredménye lesz, de egy biztos, folytatnom kell a küzdelmet és bíznom abban, hogy jól alakulnak majd a dolgok. A február roppant nehéz volt. Egy haláleset, műtét, egy ember megmentése és még sokféle nehézség Sorolhatnám tovább. Rövid hónap volt, de mégis hosszúnak tűnt. Amikor egyszerre egy csomó minden jön össze, akkor le is csapódik sok minden, mint egy piroklaszt ár (vulkáni tüzes hamu), vagy pára. Egyik nehéz este az iPhone-ommal neteztem az ágyamban, és a facebookon láttam egy hirdetést, amin egy turnust hirdetnek. Önismereti, színházas csoport Kocsis Judit színésznő vezetésével. Gondoltam magamban, hogy megpróbálkozok ezzel, mert a jelenlegi állapotomban nagyon szükségem volt erre. Főleg hogy sokszor siklok ki, mint a rossz metrók. Jelentkeztem és a március 1-i III-as számú csoport tagja lettem. Egy kedves barátom javasolta, hogy vágjak bele ebbe, mert neki tetszett. Ráadásul a pszichológusom is tanácsolta, hogy menjek emberek közé és szerezzek jó élményeket, amelyekről az üléseinken beszélgethetek vele.

Előző négy nap itthon voltam, nem akartam kimozdulni. Március 1-én azonban elindultam a nagy útnak. Kicsit féltem. Mégpedig azért, mert tudtam, hogy újabb feladat, harc vár rám. Korábban indultam el itthonról. Már nagyon érződik a tavasz és érződik a kellemes idő. Sétáltam egyet kedvenc hidamon, a Margit hídon.  Kicsit lassan mentem, mert egyrészt még korán volt, másrészt féltem. Mint mikor kisiskolás voltam és mennyire örültem annak, amikor a 2-es metró hatalmas mozgólépcsőjén mentem a felszínre. Mindig nagyon hosszúnak tartottam, nem akartam suliba menni. De ez akkor volt. Most azonban más volt a helyzet, mert olyan helyre mentem ahol nagyon jól éreztem magam.

Végül rátaláltam a Spirit színházra, amiről korábban még nem is hallottam. Mikor beléptem kellemes meglepetésben volt részem, mert kedvesen fogadtak. Rengeteg magyar nyelvű plakát volt kirakva. Elképzeltem magam előtt Alejandro Sanz arcképeit is, de ez csak a fantáziám része volt. Megismerkedtem egy kedves zenésszel, akit Simó Tamásnak hívnak. Még sosem hallottam róla. Tamás sok énekessel játszott együtt. Megmutatta a színház egy részét, ill. zongorázott nekem. Eljátszott egy Phil Collins dalt, ill. jazz számokat. 

Simó Tamás

Kicsit olyan Woody Allen hangulat tárult elém. Persze megkérdeztem tőle, hallott e Phil Collins remastered kiadásokról, ill. Phil kiadatlan dalairól. Beszéltem a latin zenéről, ami eléggé népszerű a színházban. Rögtön feltettem a szokásos kérdéseimet, hogy ismerik e Alejandro Sanzot, Ricardo Montanert és a többi általam ismerteket. Csak Ramazzottit ismerték. Nem baj, nem tudhatnak mindent. Más világba csöppentem, de ez nem baj. Megismertem egy másik dimenziót. Tamás nagyon kedves volt. Ő sok szinkronszínészt ismer és beszéltem a félelmeimmel kapcsolatban, mikor beszéltem anno egy hanggal, mennyire megrémültem. Ez természetes. Eszter, a pszichológusom is ugyanezt mondta anno. Tamás szerint ezt a félelmet le lehet győzni. Nem annyira súlyos, csak furcsa. Mikor Kocsis Juditot megismertem remegtem, mert nem tudtam hogyan viselkedjek. Ilyenkor, amikor nagyon zavarban vagyok, akkor mindig hülyének tűnhetek, pedig csak természetes viselkedési periódusokon megyek keresztül. Nem tudom, hogy ezt miként fejezzem ki. A színházban fotózhattam, videózhattam így készítettem egy adást, ill. remek képeket.

Kocsis Judit nagyon kedves nő. Ő Jázmin hercegnő hangja az Aladdinból. Visszaemlékszem arra, hogy az általános iskolában mennyit csúfoltak az Aladdin mániám miatt. Főleg mikor a sorozatot néztem vasárnaponként. Sosem felejtem el azt az osztályfőnöki órát, amikor az egyik osztálytársam panaszkodott a tanító néninek, hogy folyton Aladdinozok. Égtem kicsit gyerekként a szégyentől, főleg mikor az osztályfőnököm gyilkos tekintettel nézett rám. Mintha valami halálos bűn lett volna rajongani ezért a szép meséért. Repülő szőnyegnek csúfoltak, meg szőnyinek. Könnyes szemekkel emlékszem vissza arra az időkre, amikor mennyire szerettem az Aladdint. A moziban kétszer láttam, és a matricás albumhoz csak két matricát tudtam szerezni, amikor azokat a Nestlé tej csokikhoz adták. És amikor a sorozat volt minden részét fel akartam venni videóra. A zsebpénzem vhs kazettára költöttem, hogy összegyűjtsem a részeket. Felnőttként már tisztábban látom azt, hogy mikor gyerek voltam akkor természetes volt az álomvilág kiépítése. Gyakorlatilag akkor tettem le az alapkövet. Egy kiközösített gyerek vágyik arra, hogy játszanak vele, szeressék a suliban. Nem pedig lehordani, azért amit szeret. Legutóbb mikor Lujzimmal és Gömbimmel megnéztem az Aladdint és annak folytatását, ami szintén megvan könyvben, már nem volt élvezetes. Mégpedig azért, mert a múltbéli sérelmekre emlékeztetett. Vannak olyan filmek, mesék és sorozatok, amelyeket ma már képtelen vagyok újranézni, mert felszínre tör egy csomó rossz emlék. A Vili, a verébbel is ez van sajnos. A zene szerencsére nem „került” veszélybe. Van, amit szerencsére nem tudtak elpusztítani a múltbéli ellenségeim. Azok, akik elvették a gyermekkorom és megfosztottak egy csomó szép dologtól. Az Aladdin után jött a telenovella és a latin zenei mánia, ami másfajta élményt nyújtott. Kocsis Judittal beszélgettem a telenovellákról. Ő sajnos nem emlékszik azokra a szerepekre, amelyeken dolgozott. Kár, mert szerettem volna ezt a témát kibeszélni vele. Mondtam neki, hogy a telenovella műfajt sokan lenézik. Beszéltem arról is, hogy a témáról egy online könyvet tervezek írni, és hogy a telenovelláknak köszönhetően lehetett megismerni a latin zenei világot. Mára pedig számos kedvenc énekesem van, akiknek a lemezeit sorra veszem, írok róluk cikkeket magyarul, folyton hallgatom őket. Jó ezzel foglalkozni. És remek érzés blogba írni, videós beszámolóba foglalni a gondolataimat. Meg persze más témával is foglalkozni, melyek érintenek és meghatározzák a hétköznapjaim. Arról is beszéltem a művésznőnek, hogy a társadalomismeret házi dolgozatom a telenovellákról szólt. Georgina barátnőmet is így ismertem meg. Ő is rajong a telenovellákért és szereti a latin zenét.

Az első alkalom

A Spirit színház igazgatója is nagyon kedves volt. Ingyen mehetek 3 alkalmat. Örültem neki. J Az első alkalom során kilégzés és belégzés gyakorlatokat vettünk Judittal. Kicsit emlékeztetett az Ila néninél tanultakra, amikor logopédiára jártam hozzá. Ezután mindenki kapott egy mappát, benne egy ceruzával és egy verseket tartalmazó lapokra. (Az újságba külön bekerül fekete-fehérben).

A két versből az egyiket vettük és hangsúlyosan kellett elolvasni. Kosztolányinak az Azon az éjjel című versét olvastuk. Azután a Nemzeti dalt, amit mindenkinek külön más stílusban kellett elmondania. Volt egy labdás vers is, de azt is külön lapon olvastuk. Azt viccesnek tartottam. J Ami viszont kicsit megijesztett az a szituációs játékok voltak. Minden körben 3 szót kellett kimondani és abból összerakni egy jelenetet. Megijedtem, mert az egyik konfliktus helyzetes volt és komolyan vettem! Roppant kellemetlen volt, de ezt az egyet leszámítva nem volt baj. Viszont itt éreztem, hogy gyeplőt kell ragadnom, mert ezek a színi alkalmak segíthetnek nekem a terápiát kiegészíteni! Legyőzni azokat az akadályokat is, amelyeket még nem sikerült! 15 perccel az alkalom elindulása után már fel voltam oldódva, nem féltem. Büszke voltam magamra. Főleg a türelmes légkör, és Kocsis Judit türelme volt, ami feloldott. A többiek is rendesek voltak. Érdekesség hogy én vagyok az egyetlen fiú, a többiek mind lányok. Ez nagyon jó, mert emlékszem, amikor 2018-ban a Fórumszínházzal voltam ott is csak nők voltak.

Felfokozott érzelmek

Egyszerre voltam nagyon boldog és mellette kicsit szomorú is. Úgy éreztem, hogy hülyén viselkedtem néha. Félelmemben énekelni kezdtem egy Sergio Dalma dalt. Azt mondták nekem, ha félnék, akkor fakadjak dalra. Miután vége lett az első alkalomnak mentem a HÉV felé, ami csak 10 perccel később érkezett meg. 

Folyton járt az agyam. Ugyanazon, mint korábban. Az autizmuson. Megvallom, hogy féltem. Ránk, autistákra másképpen tekint a társadalom és tudtam, hogy nagyon kell vigyáznom. Vigyáznom azokkal, akik a környezetembe kerülnek, mert sokat csalódtam. Most hogy új lehetőséget kaptam bennem van az, hogy elrontom a dolgokat. Visszaemlékszem arra a cikkre, amit az autizmusról olvastam, nagyon óvatosnak kell lennem, hisz nem érintett emberek vesznek körül. „Normális” közegben vagyok, akik el se tudják képzelni milyen az autizmus. Szeretem a kedvességet, sőt fontos nekem, de nagyon vigyáznom kell, hogy ne az érzelmeim irányítsanak, és ne akarjak túl sokat adni magamból, ill. hogy ne várjak el annyi mindent, mert akkor felélem mindazt, amihez hozzájutok. Örülök az új esélyeknek, de tudnom kell, mit hoz a jövő, nem élhetem bele magam dolgokba. És arra is oda kell figyelnem, hogy a közösségben ahova járok, ott csapatmunka zajlik. Meglátom, mennyire fog ez menni. De a pszichológusom segítségére mindenképp szükségem lesz, mert az nagyon fontos, hogy ellásson hasznos tanácsokkal, ha zökkenőmentesen szeretném folytatni. Nem akarok attól félni, hogy mikor lesz konfliktus és attól sem, hogy kinek lesz elege belőlem, mert esetleg macerás személynek tarthat. Bárhova megyek, ilyen gondolataim vannak, mert sokat tapasztaltam. A színházban mindenki kedves volt velem, sőt szeretnék önkéntes fotós lenni, hogy legyen egy remek csapatom, jó társaságom, új barátok az életemben. Mert fontosnak tartom a fejlődést. Tanulni szeretnék másoktól és általam mások is tanulnak tőlem.

Ben vagyok, értelmes vagyok, értékes vagyok, és sok minden van bennem, amit szeretnék fejleszteni. Főleg az önbizalmammal kapcsolatban. Mert az nagyon sokat számít. A tavaly őszi spanyol tanfolyammal kapcsolatos kudarcot máig nem hevertem ki. Nagyon rendesek voltak velem ott is, de miután a tesztet megírtam utána nem sokkal telefonáltak, hogy a többi diák egyöntetűen gyors tempót igényelt a spanyolon, így nem tanácsolták a második etapot. A dolgozatom nagyon jól sikerült. Egyik pillanatról a másikra kellett elmennem, pedig nem küldtek el, csak nem volt értelme folytatni, mert tutira lemaradtam volna. Akkor éreztem, hogy a sok energia, amit 7 hét alatt belefektettem kárba veszett. Könyveimet elpakoltam és készültem a karácsonyra. Szüleim mondták is nekem, biztos lesznek új lehetőségek. A melegségem szerencsére rég elfogadtam, de az autizmusom nem. Mégpedig azért, mert korlátoz, felnőtt koromban is sok kellemetlenséget okoz a viselkedésemmel és a társas kapcsolataimmal szemben. Nem tudom sokszor mi a helyes, meddig mehetek el egy emberi kapcsolat kialakulásánál és még én szégyellem magam a bénaságaim miatt. Emberi kapcsolataim elhalnak, sok kudarcot szenvedek el. Természetes hogy minden miatt aggódok, hisz az NT (neurotipikus) világ, akik nem érintettek az autizmussal nem mindegyik ember megértő, gyakran félreértenek, sokan menekülnek tőlem, mintha valami leprás lennék. Most hogy a politika összemosta a melegséget a pedofiliával még nehezebbnek érzem az életem. Nem vagyok pedofil, sosem voltam az. Furcsa ember vagyok, furcsa szokásokkal, furcsa rendszerrel.

BEN