SZINKRONBA KERÜLVE

Életem egyik álma vált valóra hogy kipróbálhattam, milyen szinkronizálni. Megvallom, hogy nagyon ideges és feszült voltam, mert nem tudtam mi vár rám.

Szokásomhoz híven korán indultam el, mert nem akartam elkésni. Felvettem az Alejandro Sanzos pólóm, mert felvállalom latin mániám mindenhol. Hamarosan az új pólót is megcsináltatom, ha beáll a jó idő. A facebookon olvastam, hogy szinkronos próbanapot rendeznek a Thália tanodában, amely a Róbert Károly körút 49-51-es szám alatt van. 1-es villamossal mentem végül, mert az a közelemben van és hamar levitt. Gyorsan megtaláltam az épületet. 

Kissé szegényes, elhanyagolt a helyszín. Picit emlékeztetett az Ébredések alapítványra. Nem ez volt a lényeg. A maga egyszerűségében nagyon jó volt a légkör és jól éreztem magam. A portán kitöltöttem egy jelentkezési lapot, majd külön kértem egyet, hogy az újságomba is betűzhessem, amikor eljön a hónap végi lapzárta. Miután kitöltöttem a szükséges papírt hallottam, hogy a mellettem lévő teremből kiszűrődik, A zene az kell című dal. A Valahol Európábant próbálhatták. Gyerekek énekeltek. Nem messze rengeteg ember gyűlt össze. Megijedtem, hogy ők is a próbanapra jöttek, de szerencsére egy kedves srác elkísért a alagútszerű folyosón végig, ahol az utolsó ajtón kellett bemenni.

Vicces jelenet: Betörő álarcok. :) És ezüst ragasztószalag, kötelek, bilincsek? :) 

Ketten voltak először, aztán jöttek a többiek. Összesen 8-an voltunk. Valahogy feszélyezve éreztem magam. Képeket készítettem a folyosóról, a kinti ruhákról, ill. a teremről. Ugyanaz történt, mint anno esti iskolás koromban. Elszigetelődtem. Kint dekkoltam a folyóson és vártam, mi fog történni. Deja vu fogott el. Nem volt épp kellemes érzés, mert szívesen beszélgettem volna a többiekkel, de fogalmam sem volt arról hogyan kezdjek neki. Igen, autizmus baj. 14:04-kor a portás srác érkezett meg Háda János színésszel, aki tartotta az alkalmat. Háda János szinkronizálta Woody Allent a Rejtélyes manhattani halálesetben, de ő volt Aldo Sirenio hangja a Yago című telenovellában, ill. Monk szinkronja. Háda János érdekes ember, bár a hangja már eléggé idős volt. Persze, hisz klasszikus filmekben hallottam őt leginkább. Színházban sosem láttam, csak a hangját hallottam. Mikor kezet fogtam vele kicsit féltem. Épp úgy, mint amikor Kocsis Judittal találkoztam. Volt egy bemutatkozó kör. Igyekeztem röviden, lényegre törő lenni. Ezután a színész elkezdett beszélni a szinkron világáról. Nagyon érdekes dolgokat mondott. Háda János 30 éve szinkronizál. Beszélt arról, hogy a kezdetben egyetlen szinkronstúdió volt, a Pannónia Filmstúdió, ahol a filmeket úgy szinkronizálták, hogy a háttérhangokat külön felvették és a színészek néma képre mondták az adott szöveget. Még nem volt számítógépes rendszer, ill. füles, ami fejhallgató. A mai színészek azt a fejükre téve mondják a szöveget a mikrofonba. A fejhallgatón, a fülesen hallják az adott film eredeti szövegét, a színészek hangját és közben egy monitoron látják a magyar változatot. Ezt mondják rá a mikrofonra, amelyet a szomszédos szobában a készítők rögzítik, javítják és színezik az egészet. A színezést arra értem, hogy ha elkészül, egy magyar változat beraknak háttérhangokat. Ilyen pl. egy zenei részlet, madárhang, közlekedési zajok. Háda János elmondta, hogy nagyon kell koncentrálni egy adott szövegre, mert csúszhat a szinkronmunka. Beszélt arról is, hogy van, mikor egy színész jól keres vele, de nem mindig van munka, tehát van bevétel kiesés. Ez a szakma nagyon túlterhelt. Ez azt jelenti, hogy ma annyi film készül, hogy bizony új színészekre van szükség. A Pannónia Filmstúdióban volt, hogy egy hétig készítettek magyarul egy adott filmet, de aztán mikor egyre több film került Magyarországra akkor egyre több feladat gyűlt össze és újabbnál újabb színészek ültek, álltak a szinkron mikrofonok mögé. Gondolom, mivel a szocializmusban kevesebb remek filmet nem engedtek adni, ezért volt kevés alkotás, amihez szinkront csináltak. A rendszerváltás után pedig már volt HBO és egyre több amerikai, ill. más külföldi film került a kínálatba. Háda János szerint az egyre több TV csatorna is sok filmet hoz magával. Hihetetlen, mennyi mindent megtudtam. Az alkalmon volt játék. Háda János és én olyan játékot játszottunk, amikor grimaszolni kellett, előadni egy adott élethelyzetet mutogatással. Nagyon zavarban voltam, főleg mikor egymást néztük. Ezután a többiekkel kipróbáltuk a „füles” szinkront, amikor egy valaki mellé kellett állni. Az egyik elmondta hogyan jött az alkalomra és ugyanazzal a stílussal kellett utánozva elmondani. Nehezen ment. Ezután a néma szinkron következett és az viszont jól ment. Hang nélkül kellett beszélnem, a másiknak pedig hangot kellett adnia nekem. J Volt egy bableveses játék is, aminek az volt a lényege, hogy az egyiknek azt kellett mondania: Te etted meg a bablevest! Míg a másiknak válaszul ezt: Nem én ettem meg a bablevest! Ezt kissé nevetségesnek találtam. A játék lényege az volt, hogy emeltebb hangnemmel adjuk ezt elő. Az alkalom után hosszabb szünet következett és egy másik terembe kellett menni.

Mikrofon mögött

A folytatás még érdekesebb volt. Bementünk egy szinkronstúdióba. Kicsi volt, de számomra olyan élményt nyújtott, mintha egy lemezboltba mentem volna be. Most komolyan! Míg a többiek pihentek, én körülnéztem a szinkronszobában és újabb fotókat készítettem. Három mikrofon állt egymás mellett, előtte pedig egy monitor állt, ahol éppen nem volt semmilyen anyag. A stúdióban és a keverőszobában, ami a terem sokféle filmes poszter volt. Kár hogy a Gyilkos Halloween vagy a Sikoly nem volt kirakva.

Walla Ervin, egy zenész volt velünk a próbanap maradék részében. Kiderült, hogy ő Zsurzs Kati férje és szinkron, illetve filmrendező. Ismeri a Dezsőt is. J Ennek külön örültem. Ervin nagyon jól elmagyarázta a szinkronkészítés menetét, bár voltak részek, melyeket nem értettem, ill. ugyanazt összefoglalta, amelyet Háda János is elmondott a szinkronról. Bejátszott nekünk egy filmes részletet, melyeket diákok készítettek, majd mi is kipróbálhattuk magunkat. Először hárman mentünk be a szinkronterembe. Egy nőről szóló dokumentumfilm volt a téma, és én voltam az egyik narrátor. Nagyon oda kellett arra figyelni, hogy melyik másodpercben jövök. Folyamatosan figyeltem a számlálót. A monitor alatt volt a szöveg. Sikerült, ez a lényeg. Felmondtam az adott szakaszt, majd miután végeztünk kijöhettünk. Égtem belül és hevesen vert a szívem. Az egyik srác megjegyezte, mennyire ügyes voltam. Ő sokkal jobb volt, mint én. Mikor a többiek sorra kerültek, utána Ervin lejátszotta a munkánkat. Nem örültem a hangomnak. Kicsit szégyelltem is magam, mert nem éppes férfias a hangom. Más, amikor az internetes műsoromat készítem. Azt is mennyire nehezen indítottam el akkoriban. De a szinkron más. A helyzet az, hogy szeretem ezt, élveztem, de rettenetesen féltem. Nem tudom eldönteni nekem való e vagy sem. Ervin szerint ebben a szakmában fel lehet oldódni. Az alkalom 18 óráig tartott, kezdett sötétedni. Esti iskola feelingem volt. A recepciós sráccal beszéltem az óra után. Nevét sajnos nem tudom, de kedves volt ő is. Jelentkeztem önkéntes fotósnak. Nagyon jót tenne nekem, ha színészeket fotózhatnék, plakátokat készíthetnék, persze az adott képekkel, a suli pedig kinyomtatná. Nekem nagyon fontos, hogy új embereket ismerjek meg, legyen egy elfogadó közegem, cserébe fotózok, élményt adok és én is kapok élményeket. Hazafelé menet kicsit szomorú voltam, mert úgy éreztem magam, mint aki elszenvedett egy kudarcot, pedig nem! Nagyon kedves volt mindenki! Maximálisan jó volt az egész. Nem a színészekkel volt a baj, hanem velem. Az autista Bennel aki néha sok és furcsán viselkedik. Igyekeztem amennyire csak lehetett kevés lenni, de nem ment. Lassan sétáltam az 1-es villamos felé. Fülembe tettem a zenét. Alejandro Sanz jókor „jött” a segítségemre. Az új albumának dalait hallgatom, ami hatalmas segítséget nyújt. Kicsit aggódom, mert mindig a Krisztina mondatai voltak előttem mikor a mágneses példát hozta elő. Ha sok vagyok, távolodnak tőlem az emberek. De mit tegyek? Nem tudom sokszor mi a helyes és mi nem. Összezavarodtam. Leszállva az 1-es villamosról bementem a Mannába. Szeretem azt a helyet, bár kissé drága. Ettem egy dupla csokis Magnumot. Itthon pedig vacsoráztam, majd leültem és előkaptam a CD-imet. Eros Ramazzottit és Julio Iglesiast hallgattam. Közben írtam a cikkem. Kicsit leterhelődött az agyam. Mondtam magamban: Baszd meg autizmus! Miért akadályozol a fejlődésben? Elmondtam anyunak mi volt és annak nagyon örült, hogy kipróbáltam a szinkront. Büszke volt rám. Mondtam neki, hogy önkéntes fotósnak jelentkeztem, aminek édesanyám szintén örült. Szerinte csináljam ezt, a Sprit színház mellett. Megnyugodtam miután anyuval beszéltem. Senki nyakára nem akarok menni, csupán tartozni valahova. Azt gondolom, hogy sok mindent viszek túlzásba. Annyi mindent szeretnék megmutatni magamból, mert sok mindenhez értek. És általam az emberek, az életem „új szereplői” megismernek egy másik dimenziót. Eszembe jut Pablo Alborán: Prometo című albumáról a Saturno, amely Szaturnuszt jelent.

Az én világom is egy másik bolygó, csak az éppen zokni alakú. És anno megfogadtam, hogy a 2022-es évben sok sikert fogok elérni és igyekszek nem szomorkodni. Lesz majd a névnapom, egy újabb kiállítás és közeleg az autizmus világnapja, valamint kedvenc ünnepem a húsvét. Talán nem kellene félnem ennyire másoktól és lazább lehetnék. A szinkronra visszatérve hatalmas élmény volt, de máris hiányzik. Élveztem azt a kis időt, amit a mikrofon mögött tölthettem. Kb. így veszik fel kedvenc énekeseim dalait, albumait, amelyeket megjelenéskor, vagy után megveszek és állandóan hallgatok. 

A tanodára visszatérve szomorú, hogy az állam nem támogatja a művészetet. Hisz a művészet egyben kultúra, ami fejleszt, tudást ad az ember kezébe. Legyen szó zenéről, irodalomról vagy épp színészetről. Igaz hogy a kissé lepusztult állapotú színház kicsit megijesztett, de ilyennek fogadom el. Legalább láttam a valódi életet abból a burokból, melyben élek. És nagyon sok mindent kaptam ezen az alkalmon, ami számomra felért egy csodával. Egy olyan csodával, amit szívesen átélnék ismét.

BEN