Kinyomtattam a BENovelas magazinom márciusi számát. Rendszerint mostanában a Klinikákon szoktam kinyomtatni és összerakni. Február 24-én végre „megjelent”.
Nyomtatás után a 3-as metrópótlóval elindultam, majd a Corvin negyednél leszálltam. Az Mg Records üzletbe mentem, mert venni akartam egy dísz CD-t. Erről majd a következő cikkben írok. A lényeg, meglett.
A Corvin negyedtől tovább indultam a metrópótlóval a Lehel térig. Nem voltak sokan. Szép és tavaszias idő volt. A metróállomáson nem volt fedett állapot, mint a Nagyvárad téren, viszont a megállóban már zajlott valami átépítés. Az állomáson sötétség fogadott, kellemesen nyugtató sötét világ.
A Lehel tér nekem csokis térnek tűnik, mert az állomás sín mögötti falburkolata olyan, mintha táblás csokiból lenne. A panda metró befutott, és a Dózsa György út felé vettem az irányt.
Még mindig intenzíven van előttem az állomás régi arculata, így az új állandóan újdonságérzetet ad. Telefonommal nagyon jó tágas térfotókat készítettem. Persze a valóságban világosabb minden, nálam a fantáziámban szeretem, ha sok hely sötét és rejtelmes.
Az Árpád hídnál, ami most már Göncz Árpád városközpont sokat időztem. Itt, ill. Újpest Városkapúnál tágasabb a tér és alig bukkannak fel emberek. Kicsit hiányzik az állomás egykori retró arca, de szeretem a mostani állapotát. A Forgách utcánál már voltak emberek a peron másik oldalán. Egyáltalán nem zavart, hogy ott vannak. A lényeg az volt, hogy ahol én vagyok, ott ne legyen senkise.
Újpest városkapunál nem akartam sokat lenni. Úgy döntöttem, hogy addig kivilágosítom a hangulatot, majd Újpest-központnál újból sötétes hangulata burkolózok. Egész jól bevált. A végállomásnál az a legjobb, hogy oda nem mennek le emberek és szabad a pálya előttem. A telefonom tágas funkciójával a teljes feljárót egy fotóba tudtam megörökíteni.
A fel menetelkor készült képeknél úgy éreztem magam, mintha egy kisember lennék. Nagyon nagynak látszott a fények tere és a kijáratnál ismét felvillanyozódtak a fények. Általam persze.
A Kőbánya-Kispest felé vezető peronon állva még meglestem a lifteket. Ismét kisembernek éreztem magam, aki messze látta a kijáratot. A sötét világban ott állt a két liftajtó, aggódó tekintettel azt éreztetve, hogy gyere, siess, ki kell jutnod a sötétségből. Ilyesmire gondoltam. De végül a metróba szálltam és elintéztem azt, amire édesapám megkért. Bár az egy külön kaland volt.
A Lehel térre visszaérve a metrópótlóval az Astoriához mentem. Rég voltam abban a metrómegállóban és ott is szerettem volna egy tágas képsorozatot készíteni. Ezen az állomáson a falburkolat eredeti. Megmaradt a régi arculatból. A sötétség itt sem maradhatott ki. Mentem, mendegéltem a gránitköves padlóburkolaton át, majd benéztem a mini átjáró alagúton, amely a másik peronra vezet. Ott újabb kivilágosodás, felvilágosodás következett. Sőt, túlságosan is! Átmentem a fényeken, és más hangulat fogadott. Jött a metró, felszálltam rá, majd a Deák térre mentem.
A 3-as metró felé vezető mozgólépcsők le voltak zárva, az állomás szinte kihalt volt. Ez kellett nekem, végre! Felsiettem a mozgólépcsőn, hogy a kisföldalattival hazamehessek. Szerencsém is volt, mert sötét volt a mozgólépcsők világában is. Lenézve azt láttam, hogy teljesen sötét minden. A tágas képeim magukért beszélnek. Felmentem és az átjáró csarnok is üres volt. Azt is a sötétség uralta. A 3-as metró felé vezető utat lezárták. A kisföldalattihoz igyekeztem.
A sötétség itt is uralkodott. A Vörösmarty téren már egyre erősebbé vált. Onnan már a felszínre siettem. Szép, tavaszias és világos idő volt. A sötét medence lent maradt az állomásokon, az alagutakban.
Szeretem, ha a metró sötét. Persze a felújítások során a retró fények eltűnnek, mert erősebbeket szerelnek, építenek be, hogy világosabbak legyenek a terek. De én meg tudom oldani, hogy a képeimhez sötétséget adjak. Ahogy én szeretem. Hogy miért? Mondták nekem, hogy a depresszió egyik jele az, hogyha a fotóim sötétek. Igen, depressziós vagyok, de tudom kezelni. Ha a metró sötét azt nagyon szeretem. Amikor a Genesis: Calling all stations című albumát hallgatom a 3-as metró hangulata tárul elém. Az alagút régi illata, az enyhe fényvilág. Főleg a Deák téri alagút, az Arany János utca irányából. Mindig szerettem volna bemenni, körbejárni. Az a szag, az a hangulat, az a fénydimenzió! Csodálatos világ! Még Phil Collins 80-as évekbeli zenei világa is eszembe jut. Az állomások felszíni kijárata is lenyűgöző, amikor este van, mert akkor is különleges fények uralkodnak. Az a jó az elmúlt 15 éves metrós fotózásomban, hogy temérdek olyan fotóm van, amin a metrók változnak az idők folyamán. Régi és megújult formában nézhetik végig a hozzám hasonló rajongók. Mert nemcsak magamnak, hanem a többi metrós fanatikusnak is készítem ezeket az értékes képeket. Autizmusomnak hála részletesebb, aprólékosabb munkát adok ki a kezemből és elképzelem azt, hogy 20-30-40 év múlva mekkora sikerük lesz a fotóimnak, ha az új és a jövő metró mániás generációja megnézi a munkáimat. Én szoktam nézni a Fortepant és rábukkantam a neten olyan fotókincsekre is, amikor a 2-es és a 3-as metró épült. Még videókat is láttam, amikor bizonyos szakaszokat átadtak és furcsa volt, hogy még a lepusztult állapotok helyett akkoriban még mennyi új és tiszta volt az összes állomás. Ha megérem a következő rekonstrukciót, akkor örömmel nézem vissza, és gondolom mások is a metrós fotóimat. És ha elkészül a középső szakasz akár 200-300 új kép is elkészül majd a frissen átadott állomásokról.
Az új képek
megtekinthetőek normál változatban az oldalamon a többi újjal együtt:
http://benovelas.hu/index.php/metros-fotoim
BEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.