ZENEAJÁNLÓ: GENESIS: WE CAN’T DANCE

Akciós áron beszereztem az egyik kedvenc Genesis albumom, az 1991-es We Can’t Dance-t bakelit lemezen, amely 2016-os kiadású. A CD változatot még a 30. születésnapomon vettem meg használtan, amely az eredeti, nem remastered kiadás. A Genesisről már írtam egy cikket 2017-ben, amelyben a We Can’t Dance-t is megemlítettem, ám akkor nem írtam bő véleményt róla:

http://benlacosta.blogspot.com/2017/07/zeneajanlo-genesis.html

A We Can’t Dance 1991-ben jelent meg. Phil Collins utoljára dolgozik itt a Genesissel. Olvasva Phil életrajzi könyvét írt egy dalt Eric Clapton elhunyt fiáról, Connorról, aki tragikus körülmények között halt meg. Egy évben születtünk. Ma ugyanannyi éves lenne, mint én most. A róla készült szám a Since I lost you.

Korábban fogalmam sem volt arról, hogy ez a szám miért készült. Mikor megtudtam a könyvből az eredetét, és ismét meghallgattam akkor megkönnyeztem a dalt. Gondoljunk csak bele abba, hogy egy pici gyermek halt meg. Ez nagyon felkavaró. Főleg a körülmények. Eric Clapton sosem tudta feldolgozni. A lassúkezűként ismert énekes jó barátságban van Phil Collinssal, aki a könyvében azt is leírta, hogy mielőtt a We Can’t Dance-re került volna a szám megkérdezte Ericet, hogy ráteheti. Együtt sírtak mikor meghallgatták. Nem is csodálkozom ezen. Engem is megrázott ez a dal. Hiába van az embernek pénze, a halál nem válogat. L

A We Can’t Dance, mint írtam az egyik kedvenc Genesis albumom. Nagyon szeretem a hangulatát. Mikor kicsi gyerek voltam, az I can’t dance-t hallottam először egy videóklipben, ami egy régi videókazettán van, mellé Bruce Spingsteen: Human Touch című videóklipjével. A számot gyermeki szemmel viccesnek találtam, ma átlagosnak nevezem. Inkább a romantikusabb számok jönnek be a We Can’t Dance-ről. Amikor 2004-ben megkaptam nővéremtől a videóklipes válogatást, akkor akadtak dalok az albumról. Nagy kedvencem a Hold on my heart, amelynek a hangulata nagyon bejön.

A dal, és a róla készült videóklip színvilága valósággal elkápráztatott és máig rajongok érte. A csendes esős időt juttatja eszembe, illetve az idő múlását. Az utóbbinak képei sokszor előjönnek nálam más számoknál. Nővérem depis dalnak hívta mindig. Ő nem szerette ezt a számot.

A We Can’t Dance album képei kicsit hasonlítanak az 1980-as Duke-hoz. Mintha egy mesekönyv lenne. J Az első dal kifejezetten szomorú. Főleg a videóklipje. Ez a No son of mine:

Nagyon felkavaró szám, de mégis megvan a maga szépsége. Ha megnézzük a We Can’t Dance „rajzait” észrevehetünk menekülési útvonalakat. Nemcsak úgy menekülünk valamik vagy valakik elől, hogy elfutunk messzire, hanem belemenekülhetünk egy másik világba. Mikor gyerek voltam néha el akartam menni világgá. Fel egy tehervonatra, amely elvisz messzire. Sok gyerek gondolkodott és gondolkodik így ma is.

A bakelit kiadás érdekesen van elrendezve. A CD borítós elemzős cikkemben ezt írtam a We Can’t Dance borítójáról:

„Ebben az albumban az elmúlás elemeit vélem felfedezni. A borító szomorú. Azt gondolom, hogy egy apa tanítja a fiát az élet dolgaira és figyelmezteti arra, hogy legyen nagyon óvatos és próbáljon a földön maradni, mert az életben csakis magunkra számíthatunk. Rámutat az élet szépségeire. Semmi nem tart örökké, ahogy az életünk sem.  A hangulatot fokozza, hogy az ég ragyogó színeket sugároz, majd a lemez hátán megjelenik az estének csodás kép”

Sajnos az albumról kimaradt dalok nincsenek rajta. Jó lett volna, ha ráteszik. L Anno 150 Ft-ért megszereztem egy bakelit kislemezt, ami a We Can’t Dance-hez tartozik, illetve egy maxi CD-t is a Dürer kerti lemezpiacon:

Valódi kincsek. J Ezeken a kiadványokon van 1-1 extra dal.

Kár hogy Phil utoljára dolgozott a Genesissel. Az együttes tagjai Ray Wilsonnal folytatták 1997-ben, a Calling All Stations-sel, amely a második kedvenc Genesis lemezem. Azt is tervezem majd megvenni bakeliten, de csak 2020-ban, a zene évében.

A We Can’t Dance egy csodálatosan megalkotott, vérbeli Phil Collins stílusú album, melyről még a 2-es metró felújítása is eszembe jutott. Az egykori Népstadion (Stadionok, ma Puskás Ferenc Stadion) állomás főleg. Az akkori retró neonfények beégették magukat a retinámba és sokszor előjönnek az egykori szocreál stílusú sötétes fényes hangulatú arculati elemek az egykori piros metrós időszakból. Főleg a Fading Lights-nál, ami a A We Can’t Dance utolsó száma.

Amikor a dal elkezdődik, akkor az alagutakban előtörő piros fénypont tárul elém a gondolataimban.

Nagyon örültem annak, hogy meg tudtam szerezni jó áron a bakelit kiadását a We Can’t Dance-nek. Főleg hogy remastered kiadás. Sajnos a Genesis lemezek ára eléggé megnőtt az utóbbi időben. Főleg a CD kiadások, amelyek már szintén remastered változatban kaphatóak.

B E N