A magántanuló

Nemrég a Parlament megszavazta a magántanulói státusz eltörlését, mellyel gyakorlatilag számos SNI-s (Speciális nevelési igényű) gyereket visszakényszerítenek az iskolákba.

Engem ez érzelmileg eléggé rosszul hatott, hisz jól tudom milyen olyan légkörben lenni ami pusztító számunkra. Igaz, már 33 leszek, véget ért az a korszak, de hatásait máig érzem, hacsak előtörnek felszínre az emlékek. Tisztán emlékszem gyermekkorom iskolaéveinek borzalmas időszakára, melynek a magántanulói státusz vetett véget. A 90-es években még nem voltak olyan lehetőségek, amelyek megállapították volna az Asperger szindrómámat. Szüleim a nevelési tanácsadóba vittek, de nem tudták akkoriban, hogy akkor mi áll a viselkedési zavarom mögött. Visszahúzódó, furcsa kisfiúként írtak le és hogy társaimmal nem játszom. Az óvodában azért tudtam játszani néhány gyerekkel, de nehezen viseltem az ottani légkört. Az 1994-től kezdődő iskolai kezdésem is nagyon rosszul indult, ugyanis nehezen szoktam meg egy számomra új és idegen környezetet, ráadásul az osztályfőnökömtől is féltem, aki sokat kiabált velem, mert véletlenül a margón kívülre írtam, illetve a betűket és a számokat sem tudtam rendesen leírni. Sokszor voltak figyelmetlen, de nem az én hibám volt. Ez az osztályfőnök 1997-ig tanított engem, aztán a 97/98-as tanévben egy kedves tanár nénit, Anni nénit kaptam, akinek én voltam a kedvence, mert tudta, hogy én vagyok az egyetlen szófogadó. Ő volt negyedik osztályban az osztályfőnököm. Tudta, hogy más vagyok és akkor még a szüleimnek meg is jegyezte, hogy kis létszámú közösségbe kellene járjak. Jót akart, tudom. Ő felismerte a nehézségeket, bár az autizmusom még ő sem tudta. Én sosem voltam rosszgyerek. A többiek nem szerettek, ám akadtak átmeneti időszakok, amikor azt hittem végre meg fognak szeretni. 1-1 alkalommal meg is hívtak szülinapi zsúrokra, de mindig feszengtem. Utána a rossz időszakok folytatódtak.

Alsó tagozatban jól tanultam, de felsőben jöttek az igazi bajok. Anni néni már nem volt, helyére egy szadista osztályfőnök (nekem legalábbis az volt) került, aki nem tűrte, ha egy fiú sír. Mindig alulértékelt, sokszor viccet csinált másokból. 2000-ben meg is ütött, amikor leszemeteztem azt a fiút, aki nem egyszer vert meg. Nem nagyon akarok részletekbe bocsátkozni, de azt megoszthatom, hogy aki másnak születik, speciálisnak, azt egy átlagos iskola nem tudja és képtelen kezelni. Az 1999/2000-es tanév végén mindenből bukásra álltam és az év vége felé megmenekülhettem volna, át a 7. évfolyamba, de az akkori biológia tanárnőm sajnos nem hallgatta meg a biológiai gyűjtőmunkám, így elégtelent kaptam év végén. Először voltam 6. osztályos. 2000. augusztusában pedig hiába mentem felkészülve, több órás várakozás után azt kapta a nővérem, hogy „Bencét nem tudom átengedni.” Később megtudtam azt, hogy az iskola ahova jártam nem tartott iskolaérettnek és szerintük csoda, hogy addig eljutottam. Felnőtt szemmel látva már tudom, hogy ez olcsó kifogás volt. Meg akartak tőlem szabadulni. Megfelelő türelemmel valódi csodákra lehet szert tenni. Ezt megtapasztaltam az esti iskolában!

2000-2002-ig egy másik iskolába kerültem és nagyon nehéz volt itt is megszokni az új légkört. 2001-ben lettem először magántanuló. Nem volt más lehetőség. Ahogy a korábbi iskolában, az akkor jelenlegiben is ki voltam téve mindennap a terrornak. Sokszor megvertek a gyerekek, mert kiszúrták azt, hogy érzékeny vagyok, és hogy nem érdeklődöm az ő dolgaik iránt. Mindkét iskolában naponta féltem. Mindennap sírtam és alig vártam, hogy hazamehessek. Olyan volt ez, mint egy horrorfilm. Leginkább a szüneteket vártam. A suliban sok olyan nap volt, amikor megvertek, de mindennapossá vált az a félelem attól, hogy mikor kapok pofonokat, mikor rúgnak belém és mikor fog fájni. A lelkem lassan, de maradandó fájdalmat élt meg, és hatásai, következményei a későbbi években jelentkeztek. A lelki immunrendszerem gyengesége miatt sok év alatt alakult ki a poszttraumás stressz szindrómám, amelyet ma is kezelnek.

Egyik általános iskolában sem volt jó a helyzetem. Az örökös félelmek miatt annyira fel voltam zaklatva, hogy képtelen voltam figyelni, rendesen tanulni. Ekkor kerültem a telenovellák világába. Belekapaszkodtam ebbe, hogy ki tudjon kapcsolni. Így szerettem meg a latin zenei kultúrát is. Érdekes, hogy akkoriban még csak kazettáim voltak. Akkor még latinokból Natalia Oreirót, Enrique Iglesiast és Eros Ramazzottit hallgattam, kiknek zenéi megnyugtatták a lelkem. Itthon sem tudtam a tanulmányaimmal foglalkozni. Volt mikor remegett a kezem és akadtak olyan délutánok, amikor megverve érkeztem haza. A konyhában mostam le a vért magamról. Nem mertem elmondani a szüleimnek ezeket, mert féltem és szégyelltem magam. Ahányszor megvertek az iskolában mindig rettenetes állapotba kerültem. Sírtam, folyt és vérzett az orrom. A sulikban voltak helyek ahova el tudtam vonulni sírni, erőt venni magamon. A megverések után mindig szégyelltem magam, értéktelennek tartottam magam és a sérülések nagyon fájtak. Ugyan 1-2 nap múlva enyhültek a testi fájdalmaim, de a lelkiek nem. Minél brutálisabb egy bántalmazás, annál rosszabbá válik a lelkiállapot és csak nagyon lassan gyógyulnak be a lelki sebek. 2001-ben állapították meg először nálam az Asperger szindrómát, és nem sokra rá magántanuló lettem, mert problémák voltak velem az iskolában. Ez elengedhetetlenül szükséges volt! Ugyan visszamentem 2001 őszén a suliba, de félévvel később ismét itthon voltam. Akkor már eltanácsoltak. Ez a rész már nagyon személyes, de annyit kiemelek ebből, hogy könnyebb megszabadulni valakitől, mint segíteni. Utólag belegondolok abba is, hogyha időben kinyitom a szám, sztem rosszabbul jártam volna. Egy biztos, hogy a magántanulói státusz megszabadított a félelmektől, amelytől féltem. Tudtam, hogy itthon tanulhatok, és azt is tudtam, hogy nem lesznek ott a bántalmazóim.

Utánaolvastam a neten a magántanulói státusz megszüntetésével kapcsolatos cikkeket és rábukkantam egy nagyon érdekes cikkre, amelyet a HVG oldalán olvastam:

https://hvg.hu/itthon/20190709_Vekerdy_Egyedul_a_szulo_joga_megszabni_hogy_milyen_nevelest_ohajt_adni_a_gyermekenek?fbclid=IwAR2r0hHFz4p3xwN7wUHZVAmTE7MNEvmEMXm4DLNY7W1OjFCU5IrKfoekS08

Felháborítónak tartom azt, hogy ilyesmi megtörténhet Magyarországon! Egy kiskorú gyereknek nem olyan környezetre van szüksége, ahol bántják, csúfolják. A szülőnek van csak joga ahhoz, hogy mi jó a gyerekének és mi nem! A szülő dönti el hova viszi a gyerekét, és hogyan védi meg a rossz dolgoktól! Nem szabad hagyni, hogy a mai és a jövő SNI-s gyerekek tönkremenjenek, mert valakiknek nem tetszik a fogyatékosság és ezzel a gyalázatos döntéssel kiejtik őket a társadalomból, mintha egy játékfigurák lennének! Megfelelő fejlesztéssel lehet segíteni ezeken a gyerekeken, és nem azzal, hogy lezüllesztik a magyar oktatást! Félő, hogy amennyiben az SNI-s gyerekeket nem mentik meg akkor javuk öngyilkos lesz, vagy olyan szintű iskolai bántalmazás áldozataivá válhatnak, amelyet nem biztos, hogy az adott gyermek túlél! Vele is megtörténhet mindaz, ami akkoriban velem!

33 éves vagyok, Asperger szindrómás, meleg és poszttraumás stresszben szenvedek. 2005-2007-ig speciális suliba jártam, ahol szintén rossz élményekben volt részem, de István barátommal ott ismerkedtünk meg és 14 éve tart a barátságunk! Ő is hasonló cipőben járt, mint én, de őt nem írhatom ki a háta mögött. 2008-től 2013-ig esti gimnáziumban tanultam, és leérettségiztem. Nagyon sok munka, energia kellett ahhoz, hogy sikerüljön! Hogy mi volt még a siker titka? A normális légkör! Ott nem bántott senki, sokkal inkább ismereti hiányokkal küszködtem. De meg tudtam csinálni! És bárki hozzám hasonló képes erre, csak fontos, hogy higgyen magában és ne hagyja, hogy más visszatartsa a céljától! A tudás fontos, és a tudás hatalom!  

A cikkemmel és a történetemmel szeretnék segíteni és megmutatni mindazt, amit a bőrömön tapasztaltam! Figyelmeztetés azoknak a szülőknek, akik más gyereket nevelnek. A sok gyermekkori bántalmazások az iskolákban sajnos megtették hatásukat. Poszttraumás stresszem is van, melynek kezelésében két szakember is segít. Sajnos ez egy alattomos mentális betegség, amely hangulatingadozásokat is okoz, illetve szagok, helyek és bizonyos dolgok rossz emlékeket hoznak a felszínre, amely kellemetlenül érintenek még sok év után is. Mintha egy áram rázna meg belül és fáj. Olykor ingerült leszek és tavaly voltam a legválságosabb időszakom. Egy pszichiáter vett kezelésbe és három féle gyógyszert szedek. A poszttraumás stresszem számos kapcsolatom tette tönkre és ezeket nem valószínű, hogy már helyre tudom hozni. Sajnos a konfliktuskezelés nem mindig megy, néha kerülök félreérthető helyzetekbe és vannak olyan szituk, amikor jönnek a félelmek. Tisztában vagyok ezzel, és megpróbálom úgy kezelni ezeket a konfliktusokat, ahogy csak tudom. Amikor úgy érzem bántani akarnak, akkor átmegyek nem kedves személybe. Nem verekszek, csak szóban bántok. Kicsit már tudok kapcsolatokat kezdeményezni, de továbbépíteni, megtartani nem nagyon sikerülnek. Sokszor érzem azt, hogy rossz benyomást kelthetek és ezért talán kerülnek mások. Az emberi kapcsolatok, mint egyszer írtam, olyan, mint a matematika. Nehéz, és könnyen elrontható, viszont vannak könnyebb részei is. 

A lelki gyenge immunrendszerű gyerekek könnyedén eshetnek bele a poszttraumás stressz csapdájába, ha nem vigyáznak rájuk a szülők és nem tanulhatnak úgy, ahogy nekik könnyebb! Akármilyen rendszer van hatalmon, az iskolai terror nem múlik el soha. Csak úgy lehet tenni ellene, ha a szülő erőt vesz magán és harcol! Ebbe se az iskola, sem pedig a politika nem szólhat bele, még ha törvénybe is foglalják azokat!

B E N