Jó időBEN, rossz időBEN

A Pride hetek egyik újabb alkalmán vettem részt, mégpedig egy játékesten, amely a Cosmic Latte-ben volt megrendezve július 2-án. Nagyon érdekes emberekkel ültem egy asztalnál és a hely és káprázatos volt.

A júniusira jelentkeztem, de végül a júliusi alkalomra kaptam helyet. Egy nappal korábban jelzett nekem egy kedves lány, aki vezette a játékestet. Ő volt a szervező is. Az Identity nevű társasjátékkal játszottunk, amelyet még évekkel ezelőtt én is megkaptam egy karácsony alkalmából. Még azzal sosem játszottam. Most azonban kipróbáltam és nagyon tetszett. Ez olyan játék, amelyben nincs nyertes vagy vesztes. A lényeg az, hogy pszichológiai és önfejlesztő hatása van. Olyan kártyákat tartalmaz, amelyeket fel kell olvasni és hozzátenni önmagunk. Én az örömkártyát húztam és a kérdésem az volt, hogyan tehetném az életemet örömtelibbé? Én elég röviden beszéltem magamról. Szó esett az értékeimről, a kreativitásomról. Arról is, hogy nem tudok boldog lenni akkor, ha a szeretteim nem lehetnek azok. Persze kaptam a visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy elsősorban én számítok, de ez nem így van nálam. Én másképpen gondolkozok. Én is számítok nyilván, de mit ér az én boldogságom, hogyha a szeretteim nem boldogok?

Mentünk tovább és megismertem a többiek életéből is 1-1 szeletet. Nem árulhatom el, hogy kikről van szó, csak annyit, hogy sok olyan tag volt, akik nem voltak megelégedve saját magukkal. Az egyik idős volt már, és elmúlt 60 éves. Meleg és nem találja a helyét ebben a homoszexuális dimenzióban. A másiknak a külsejével vannak gondjai. Én és a többiek mind erőt merítettünk a másikba. Pont ez a lényeg! Ezúttal is hoztam a formám, és ott próbáltam segíteni ahol tudtam. Volt egy harmadik személy is, aki nem tudja, hogy transznemű e vagy sem. Tanácsoltuk neki, hogy derítse ki és ennek megfelelően alakítsa ki az életét.

Rövid szünet következett, majd sorra került az utolsó játékos is, ezután pedig záró kört rendeztünk. Az egyik taggal elmentem egy darabon a Móriczig, aztán én indultam hazafelé. Mivel a 4-6-os nem jár, így kénytelen voltam a másik villamossal a Fővám tér felé menni. Mehettem volna 4-es metróval, de most nem akartam átszállni. Meghallottam a villamos ablakából egy „be akarunk menni!” kiáltozást. Gyorsan leszálltam, hogy megnézzem, mi folyik ott. Kiderült, hogy a Mozaik nyílt alkalmát támadták meg szélsőjobbosok. A Kelet kávézónál rengeteg rendőr volt. Nagyon aggódni kezdtem! Találkoztam az egyik alapító taggal, aki örült nekem és mondta, hogy mik történtek. Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Féltem, hogy megtámadják a közösséget, ahova korábban jártam. Bárcsak segíthettem volna. Az egyik alapító végül elment, kezet fogtunk és mondta, hogy nyugodtan menjek haza, nincs veszély. Elindultam vissza a megállóba, majd a villamossal a Fővám téren találtam magam. Nem voltam nyugodtabb. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek. Amikor visszaértem a Kelet kávézóba, akkor lecsendesedett minden. Beszéltem a rendőrökkel és megkértem őket arra, hogy vigyázzanak a Mozaikra. Ennél többet nem tudtam tenni. Utána nehezen, de hazamentem. Nagyon felkavart ez az egész. Egy csomó rossz emlék a felszínre tört, de ura voltam a helyzetnek. Sosem tudtam túltenni magam a Mozaik elvesztésén. Már régen megértettem miért is tanácsoltak el évekkel ezelőtt. Másképpen gondolkoztam akkoriban és számos hibát követtem el. Ott, a Kelet kávézónál jóvá akartam tenni egy csomó baklövést, amelyeket elkövettem a múltban. Hős akartam lenni, aki kimenekíti a közösséget a szélsőjobbosok támadásaitól. Bementem a kávézóba, de rájöttem, nincs hátsókijárat! Még idegesebb lettem! Meg volt kötve a kezem. Tehetetlenül, de visszaindultam a villamossal a Fővám tér fele. Az égbolt csodálatos volt. Mintha tűz perzselte volna. A Fővám téren sok fiatal ült a hídon és volt, aki a hídnál dobolt. Eszembe jutott Amador a Luz Mariából, aki nagyon szeret táncolni. Sokszor megnevettet a linksége.

Nem szóltam semmit sem mikor hazajöttem. Nem akartam, hogy aggódjanak. Édesanyámnak főleg nem említettem meg a dolgot. Jókedvűen jött haza Zuglóból és nem akartam, hogy az öröme elszálljon. Megrázott az, ami a Mozaik közösséggel történt. Utólag megtudtam, hogy senkinek sem esett baja. Ennek ellenére remegtem. Még akkor is, amikor szemben találtam magam azokkal a homofób szörnyetegekkel, kik odamentek randalírozni. Eszembe juttatták azt a pillanatot amikor 2006 tél végén megvertek a speciális suliban. Előttem volt a kép, a rettenetes pillanatok egyszerre peregtek le előttem. Nem az első alkalom, hogy megtámadtak egy Pride programot az ilyenek. Ez szám szerint a negyedik eset. Sajnos a Támpont is áldozatul esett az elmebeteg és rosszindulatú „felkelők” miatt. Persze akkor mások lendültek támadásba. Egy biztos, hogy egy helyről érkezhet az ún. agymosott, gyűlölettel átitatott agyú embertömeg. Mintha egy terrortámadás lenne, csak ez egy kicsit más. Az iskolai kirekesztettség érzése is jelen van. Borzalmas dolog ez. A Mi hazánk mozgalom ún. ifjai is megtámadtak egy meleg rendezvényt. Nem tagadják, hogy mennyire meleg ellenesek. Nem tudom emberszámba venni az olyan lényeket, akik ismeretlenül is gyűlölnek bennünket és élvezettel gáncsolgatnak. Annyi biztos, hogy ezek nyílván boldogtalan emberek lehetnek, és amiket tesznek az = a szánalmassággal. Minden egyes aljas és gonosz tettükkel csak azt mutatják meg, mennyire rohadtak belül. Ez az igazság.

Most már egyre biztosabb vagyok abban, hogy a másságaimmal kapcsolatban nincs miért szégyellnem magam! Talán ilyen eseményeknek kellett történnie ahhoz, hogy észbe kapjak és fogadjam el magam, amilyen vagyok. Az ezzel kapcsolatos győzelem garantált, ám még sokat kell tennem azért, hogy minden rendben legyen!

B E N