Az Óbudai Fotóklub tagjaival és Dezsővel újra elmentem fotózni Óbudára, ahol nemrég megnyitottak egy időszakos kiállítást, mely több részből állt. Korabeli gombokat, játékokat és egyéb érdekességeket lehetett megnézni. Betekintést nyerhettem Óbuda korabeli történelmébe is.
Július 1-én került sor a kiállítás fotózására. A HÉV nem járt sajnos. Nehezen találtam meg a helyet, mert eleve összekevertem egy másik épülettel. Azt hittem Dezsőék ott lesznek, de nem így volt. Nem messze a HÉV megállójától található egy nagy múzeum. Azt hittem az a hely ahol a kiállítás van. Ott összefutottam egy öreg Garfieldra hasonlító cicára, aki látván az őt történő fotózásom egyre hátrébb és hátrébb merészkedett. Így is szép képeket készítettem róla.
A múzeum recepciós nője megmutatta merre kell menni. Szerencsére így hamar megtaláltam a helyszínt. Dezsőék már ott voltak. Én munkához is láttam. Nemcsak fotókat, de videós anyagokat is készítettem.
A kiállítás első részében a régi idők gombjait, gombkollekcióit mutatták meg. Voltak brossok, ruhák és egyéb érdekességek is. Főleg egy korabeli plüssmaci is, aki nagyon édes volt.
A gombokból sokféle volt. Hasonlítottak a mintás ékszerekhez. Lenyűgözők voltak! A Röltex boltokban lehet kapni szép gombokat. Eszembe jutott az, amikor gyerek voltam és mentem a nővéremmel abba az üzletbe akkor nagyon szép és színes gombokat árultak. Volt is egy kedvenc gombom, de azt sajnos elvitte a víz, amikor a mosdókagylóba esett. 6 éves koromban történt az eset.
A gombkiállítás végén egy kis lépcsőházba érkeztem ahol felmentem egy nagy terembe. Ott korabeli retró játékok voltak kitéve, és számos könyv. Olyan volt a hely hangulata, mintha a Retró élményközpontba léptem volna.
Voltak mini játékkonyhák, babák, színes és aranybarna építőkockák, mesekönyvek. Ágnesnek le is fotóztam a könyveket, hogy megmutassam neki. Gömbimnek pedig a kisautókat, melyek közül volt ismerős darab a gyermekkoromból. J Lujzinak a babákat fényképeztem le. Plüssmackók gyűjteménye természetesen itt is voltak, nem messze tőlük régi diavetítők is. A kék változatból volt nekem egy, mert a nővérem kapott egyet mikor ő még kislány volt. Nővérem sokat mesélt így nekem mikor ovis voltam. Anyunak moncsicsiket fotóztam. Az is volt nekünk hajdanán. Láttam fa villamosokat, vonatokat is. Mivel 86-os vagyok kevés retrós cuccom volt, de azért nekem is volt egy kis kollekcióm. J
Megnéztem a kiállítás pincehelyiségét ahol az ókorból fennmaradt kődarabokat állították ki. Régmúlt templomok maradványait őrzik. Nem volt igazán nagy látvány, csak érdekesség. Jobban lenyűgözött a kiállítás következő állomása, a korabeli Óbuda történelmi ábrázolása. Megmutatták milyen volt egy akkori lakás, kocsma, szatócsbolt belseje. Valóságos időutazásban volt részem!
Hihetetlen miket árultak összevissza a szatócsboltban! Kissé bizarr volt! J A napszemüvegem véletlenül a pult mögé esett így az asztalra tehénkedve voltam kiemelni a szemcsim. Sikerült szerencsére! A korabeli kocsma bemutatása kicsi volt. Szűk volt a tere. Elképzeltem magam előtt azt az időszakot, amikor abban a korban éltek az emberek. Milyen lehetett valójában?
Mire visszaértem az emeleti kiállítás pihenőhelyére Dezsőék már elmentek. Legalább szólhatott volna telefonon, hogy elmennek. Kerestem a csoportot, de sehol sem voltak. Régóta elszakadtam Dezsőtől. Már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen. Mai napig úgy látom, hogy valaki történt és nem tudok erről. De most már nem érdekel! Eljutottam arra a pontra, hogy elegem van! Dezsőnek nagyon sokat köszönhetek, de én megdolgoztam érte. Annyira aranyos volt a felesége is, aki olyan kedves asszony. Kiszállok ebből a fotóklubból ahova nem tartozom. Mikor anno Dezső elkezdett foglalkozni ezzel az autizmus témával akkor újra felcsillant bennem a remény és új erőre kaptam. A Covid vírus közben változtak meg a dolgok. Főleg akkor, amikor a Csendes Péter visszapofátlankodott és mivel ő az autista fotóklub vezetője talán emiatt lépett le a színről a Dezső. Emiatt is estem Péternek, Zsófinak és Máriának. Sosem akartam, hogy Péter visszatérjen! Egy olyan alak, aki nem gyógypedagógus, aki nem érti meg az autizmust, és aki folyton megjegyzéseket tett a képeimre. Nemcsak én, de más is panaszkodott már Péterre. Az ilyen inkább menjen máshova! Dezsővel ugyanazt érzem, mint anno Nagy Ferencnél. Csalódást, mert nem magyarázták meg a miérteket. Mikor Ferenc felszívódott hatalmas csapásként éltem meg azt az időszakot. Nekem elegem van már ebből az egészből! A képeket, melyeket a nagy géppel készítettem nem igazán szeretem, mert + munka van velük, nem ad jó minőségű felvételeket. Anno kisebb kellemetlenségem is volt a Spirit színházban, amikor Perjés János megkért, hogy a Főnök a pácban című darabot fotózzam végig. Szitás Barbara színésznő jegyezte meg hogy homályosak voltak a képek többsége. Kellemetlen volt ez, mert egy állítólag szuper géppel dolgoztam. Jobban jártam volna, ha csak a telefonommal rögzítem a darab képanyagait. Szerencsére a színházban sok jó képem is volt. De akkor sem volt éppen jó, amikor valamit nem jól csináltam. Nem Jánost és Barbarát okolom, hanem a sznob gépet. Mert macerás vele dolgozni. Dezső szerint a nagy gépes képeket lehet kiállításokra vinni. Egy francot! Lehet bármivel fotózni és az olyan képeket kirakni. Ha nem lenne sznoboskodás és nem kötnének bele a kép méreteibe, akkor már akadálymentesebb lenne sok minden. Ráadásul nem kell óriási méretben kinyomtatni egy képet. Gondoljunk csak a helyhiányra!
1-es villamossal mentem az Árpád hídra ahol a 3-as metróval jöttem haza. Rohadtúl éreztem magam és mikor hazajöttem képtelen voltam bármit is csinálni. Igaz hogy sértődékeny vagyok, hamar elszomorodok, túlérzékeny srác vagyok, de ezt nem képesek megérteni. Minap elszántam magam arra, hogy visszamenjek az AURA-ba. Máriának írtam ez ügyben, de nem reagált rá. Pedig a Krisztina és az Eszter is tanácsolták. Ennyi volt, többé nem írok Máriának. Ilyenkor azt is megjegyzem magamban, hogy még inkább szorosra kellene húzzam a területem. Aspergeresként nem tudom, mit hoz a jövő számomra, nem tudom, kikre fogok tudni igazán számítani. És annyit csalódtam már az elmúlt 15 évben hogy mára már megrögzötten kételkedővé váltam. Tényleg néha jó lenne elmenni messzire, valahol új életet kezdeni, hogy magam mögött hagyjam a múltam. Milyen szép is lenne. Csak sajnos itt kell éljek, ebben a politikailag túlfűtött Magyarországon ami nem szól másról, mint Orbánról, az ellenzékről és a többi politikus elmebetegről. Egy olyan közegről, ami egyre mélyebbre taszítja a hazámat, és ami nem tisztel sem jogot, sem pedig életet.
BEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.