Útlevél a boldogsághoz

Úgy döntöttem, hogy egy cikkbe rakok két eseményt, mivel egy nap történtek. Az egyik egy csoportos látogatás egy legós cégnél, a másik pedig egy Pride program, az Útlevél a boldogsághoz művészetterápiás foglalkoztató csoport.

Vadasné Mária, az AURA Egyesület vezetőjének jóvoltából részt vehettem egy legós vállalat megbeszélésén, ahol autizmussal élő fiatalokat foglalkoztatnak. Ez jó alkalom lehet arra, hogy végre munkába tudjak állni. Picit megvallom izgultam, de nem volt vészes.

Reggel 9 óra után indultam el Kelenföldre. Nehezen, de megtaláltam azt a buszt, amivel menni kellett a Gazdagréti útra. 9:54-re értem oda és nem sokkal 2 perc után megérkeztek a többiek is. Kicsit vártunk másokra is, azután pedig 10 után elballagtunk arra megbeszélt helyre, ahol legós termékeket árulnak. Egy raktárszerű helyen voltunk, ahol a vezető részletesen elmondta, hogy miről is szól a hely. Különböző legós alkatrészeket, csakis újakat árulnak. Leginkább külföldi megrendelőik vannak. A raktár belső szobáiban hatalmas fémpolcok állnak, ahol IKEA-s műanyag dobozban vannak az apró legós részecskék.

Nekem nagyon bejött a hely, főleg a nő kedvessége, és nyitottsága, aki körbevezetett bennünket. Minden legónak külön típusszáma van, de a számos jelzéseket nem nagyon értettem. Picit nehéz volt. Mini figurákat is láttam, illetve megtudtam azt is, hogy egyedi termékeket is lehet rendelni, tervezni. Persze rögtön beindult a fantáziám és eszembe is jutott pár dolog. Ha persze meg tudom fizetni, hisz a legós cuccok elég drágák. 

Lujzi unokahúgomnak valóságos legós gyűjteménye van. A raktár előszobájában volt egy mini zacskó, amiben alumíniumos legók voltak. Kezembe is vettem az egyik kockát. Lenyűgözően ezüstös volt! J

Vennék ilyet, ha lehetne kapni. Lili, a vezető azt mondta, hogy az alumíniumos legók egy prototípus kellékei. Tervbe van véve, hogy kereskedelmi forgalomba is hozhassák, de egyelőre nem tudni, hogy mikor. Jó lenne ha kapható lenne, mert ha 2020-ban, a zene évében már elérhető bolti forgalomban, akkor arra tudnék gravíroztatni, és lenne egy újabb emlékkockám, mint anno 2017-ben az autizmus világnapja alkalmából egy autikék BENovelas legókocka.

Aki munkába áll itt, annak nagyon oda kell figyelnie minden egyes legós darabra. Persze rendszeres ellenőrzés zajlik, hisz soha nem hiányozhat egyetlen alkatrész sem. Külön olyan fa kocsi van, amelybe műanyag poharakba lehet tenni a megrendelt darabkákat, majd azokat külön csomagolni. Az egyik fémpolcra ki volt tűzve a Pride zászló is, az előszobában pedig ilyen figurák is álltak egymás mellett. Meleg és autibarát környezet. Ez nagyon megnyugtató volt számomra. Minden fontos dologról fotókat csináltam.

Van egy másfél hónapos puli keverék kutyus, akit az ölembe vettem. Olyan aranyos! J Egy lánykutyus. Szerencsém volt, mert miután letettem odapisilt a kőre. J Mindannyian odavoltunk a pici fekete kutyuskáért.

Hogy mi lesz később, még nem tudom. Mindenképp felmérem magam és eldől, hogy alkalmas vagyok e erre a munkára vagy sem. 4 órás lenne naponta. Jelenleg költözés előtt áll a legós cég, amelynek örültem, mert ahol most vannak, az eléggé messze van és macerás kijutni oda. Ez a buszközlekedés miatt van sajnos. L

Az alkalom után Annussal, egy AURA taggal indultam vissza Kelenföldre, mert szegény eltévedt, de szerencsére ott voltam és segítettem neki. Majdnem 10 percet vártunk a buszra. L A BKK féle tömegközlekedés rettenetes! Szerencsére haza tudtam érni ebédre, majd kis pihenés után folytattam az utam a Pride programra.  

 

Visszatértem a Kossuth Lajos utcai lakásba, ahol egy évvel korábban már volt egy hasonló prideos program. Az alkalom vezetői nagyon örültek annak, hogy elmentem. J Ugyanaz a két hölgy volt, mint tavaly. Ez nagyon jólesett nekem. Segítettem a készülődésben és közben megérkeztek a többiek is. Negyed 5-kor kezdtük el hivatalosan az Útlevél a boldogsághoz alkalmat, amely az előbújásról, vagyis a Coming outról szól. Megvallom ez a téma eléggé érzékenyen érintett, de muszáj volt szembenéznem ezzel a nehézséggel. Igenis, meg kell ezzel birkózni, még ha kissé kellemetlen is belül.

Az alkalom első részében megbeszéltük a fontos szabályokat, mely minden csoportra vonatkozik! Csak a saját dolgainkat beszélhetjük, írhatjuk ki másoknak. Másét tilos! Ehhez is tartom magam! Ez a szabály a BENovelas magazinomra is vonatkozik! Az alkalom további részében azt is megbeszéltük, hogy kit hogyan nevezzünk. Én ragaszkodtam, hogy Bennek hívjanak, hisz az vagyok. J Ezután két kört mentünk azzal, hogy az egyik vezető mondott egy mondatot és kiegészítette a sajátjával. Mindenki másnak is ugyanazt kellett tennie, vagyis saját szavainkkal kiegészíteni az adott mondatot. Ezt követően párokba álltunk és egymás elé kellett állni. Passzív és aktív oldal szerint. A párok egymással szemben álltak. Mellettünk a többi párok voltak. Olyan ez, mint egy tornasor, csak itt a tornasor előtt állt, egy másik tornasor. J 2 percig kellett beszélnem a szemben velem lévő párommal arról, hogyan érkeztem az alkalomra. Nagyon zavarban voltam és belül már elhasaltam. Persze kaptam segítséget, de az sem használt sokat. L Nem voltam erre felkészülve. A Támpontban lévő rapid randis eset eléggé kiverte nálam a biztosítékot, és nem akartam újabb csalódást. Szerencsére nem kellett mindenkivel 2 percig beszélgetni. Én is meghallgattam egy lány történetét, akinek az volt a feladata, hogy mesélje el, miért jött az alkalomra. Miután a helyünkre ültünk egy képzeletbeli számegyenest kellett elképzelni. Van a női oldal, illetve a férfi oldal. A feladat abból állt, hogy mindenkinek a saját nemi oldalára kellett állnia. Középen volt egy tárgy, az elválasztó. Érdekes kérdéseket kaptunk.

1)      Milyennek lát a környezetünk?

2)      Kikhez vonzódunk?

3)      Milyenek vagyunk valójában?

Érdekes és témát feszegető szituáció volt. A képzeletbeli számegyenesen néha arrébb kellett mennünk. A környezetem furcsának talál. Egyértelmű hogy a férfiakhoz vonzódok. Milyen vagyok valójában? Bevallom azt, hogy gyermekkoromban arra vágytam, bárcsak lány lennék. Ebben semmi szégyellnivaló nincsen. Ma már másképpen gondolkodok ezzel kapcsolatban. Ha nem így lenne, akkor női ruciban lennék.

Az alkalom vezetői kiterítettek óriás papírokat, amelyek lassan egy csillaggá váltak. Középpontban az ÉN szó került, és minden sarokban egy élethelyzet volt olvasható:

1)      Körülmények (idő, tér, helyszín)

2)      Támogatók

3)      Érdeklődés és az értékeim

4)      Öngondoskodás

5)      Csoportok és szervezetek

Mindenkinek oda kellett írnia a saját válaszát. Én egy áramszünet során mondtam el édesanyámnak, hogy meleg vagyok. Előtte a nővéremnek, amikor még itthon lakott. A legelső ember, akivel erről beszélgettem az a gyermekpszichiáterem volt. Elfogadták. Akkoriban még azt hittem, elmúlik. Csak 2012-ben derült ki, hogy sosem változik meg ez a helyzet. 2014-ben az apámnak mondtam el. Szerinte gyógyítható. Nem mondott amúgy rosszat ő sem. A melegségemről nem nagyon tudok beszélni másokkal. Ez egy kényes téma. A családban nem esik róla szó. Édesanyám a témát nem bírja. Aggódik értem. Szerinte nem kellene ezt reklámozni és büszkélkedjek vele. Az amilyen vagyok, felvállalom, de nem viselkedek polgárpukkasztó módon. Nem büszkélkedésről van szó. Egyszerűen arról, hogy felvállalásom óta sokkal nyugodtabb lettem ezzel a témával kapcsolatban! Mintha egy ketrecből szabadultam volna ki. Ha nem vállalom fel önmagam, akkor egyre kevesebb esélyem lesz a boldogságra. Nem leszek más, mint egy báb, akinek meg kell felelnie egy nem elfogadó társadalomban. Van így értelme? Nem! Az egyetlen hely ahova jelenleg tudok menni az a Támpont, ahol ugyan transzexuális emberek vannak, mégis jól érzem magam, mert tudom, hogy van egy közösségem, ami vár engem. Ott is sokat fejlődtem és további nehezékeimtől szabadultam meg. Annak idején a meleg közösségeket mind felégettem magam körül mentális állapotom miatt, amellyel kapcsolatban máig bűntudatom van. Hála az új fajta kezelésnek, sok hibámból tanulva sokkalta könnyebb a dolgom. Vannak feszengő pillanataim, de ezek természetesek.

Szünet következett, majd a szoba közepére toltuk az asztalokat, ahova az alkotói eszközöket tettük ki. 20 perc alatt kellett csinálni egy kollázst, rajzot, vagy bármilyen alkotást, amely ránk vonatkozik. Persze volt pár perces hosszabbítás. Nem voltam megelégedve a művemmel, de a lényeges dolgot ábrázolni tudtam:

A képem a jövőt, illetve a múltat ábrázolja. A jövő mindaz, amire vágyok, de a középső határvonal a jelen, amit most élek meg. Még akadályokkal teli. Sok mindennek kell még megtörténnie ahhoz, hogy a jövő oldalára essek. A múlt oldala szerencsére már elmúlt. A ragasztószalag a hallgatás szimbóluma. 10 éven keresztül elnyomtam magamban a homoszexualitásom ami csak lelki beteggé tett, és az is rátett egy lapáttal a már meglévő mentális bajomra. Hosszabb volt a hajam és sokkal félénkebb, érzékenyebb  fiú voltam. Nem beszélhettem, mert nagyon féltem. Ma teljesen más a helyzet. Mióta felvállaltam a melegségem esküszöm, hogy jobb! Én érzem ezt a felszabadultság érzést, de a teljes elfogadáshoz idő kell. Úgy látom, hogy jó úton haladok és beérek a célba! A jövő oldalon a prideos szalvétadarabra írott szavak a jelenlegi fiatalabb meleg generációkhoz is szólnak. Bíztatom őket arra, hogy ne féljenek! Oda kell figyelni bizonyos társadalmi szabályokra, de nem szabad engedni, hogy a Mi hazánk ifjai, vagy az ahhoz hasonló retardált emberek félelmet táplálva elnyomásra, ne adj Isten öngyilkosságba, vagy öncsonkításba sodorja azokat a fiatalokat, akik melegek, és csak boldogok akarnak lenni. A feliratok alatt én vagyok a párommal. Ő a kalácsos figura, én pedig a pálcika. Hogy miért pálcika? Mert gyermekkoromban a pszichológiai tesztek során pálcikaembereket rajzoltam. A kéz és lábfej mindenhol hiányzik. J Ezt írták a szakemberek rajzomról anno sok éve egy tesztem kiértékelésekor. J

Beszéltem a vágyaimról is, de azokat is az újságnaplómban osztom csak meg. Időközben sokan elmentek az alkalomról, mert nagyon elhúzódott. Mindenki sorra került. Este 21-kor végeztünk. Közben eleredt az eső is. Közösen elpakoltunk, majd elindultunk. A gangról furcsa volt átnézni abba a lakóházba, ahol Elbert János lakott a családjával. A művészetterápiás alkalom az Elbert ház mellett volt. Kossuth Lajos utca 17. Az eső miatt 2-es metróval indultam haza. Eléggé elfáradtam, mert húzós napom volt. Érdekes embereket ismertem meg, akiket talán nem is látok többé. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a művészetterápiás helyszínre még visszamegyek. Beszéltem is a vezetőkkel. Lehet, hogy csak ősszel. Erről majd egyeztetek velük.

A legós látogatás és a prideos program mind hasznos volt számomra. Lehet tanulni belőle. Minden egyes ilyen alkalom egy tanulás, fejlődés számomra. Egyrészt oldani próbálom azt a megmaradt feszültségem, amit fel kell oldani, másrészt az emberi kapcsolataim javításaiban is fontos szerepet játszanak. Az, hogy járok a Támpontba az nagy dolog az életemben, mert jó érzés tudni, hogy tartozom valahova, és hogy már nem üldöznek azok a rossz démonok, mint annak idején. Megpróbálok optimista maradni és csak a jó dolgokra koncentrálni.

B E N