Nehéz napjaim voltak. Az elmúlt időszakban sokféle inger, sérülés ért, melyeket külön elmagyaráztam a videós naplómban. Az ilyesmiket könnyebb így elmondani, mert írni nem szívesen írok róluk. Főleg nem az újságomban és a blogomban.
Visszaestem. Felszínre tört egy 6 éves fájdalom melyet kiváltott egy kétely. Vannak emberek, akik nem vállalják a saját felelősségüket, hibáikat. Sokszor tapasztaltam már ezt és sok esetben szinte csak rám hárult minden felelősség. Hibáim nekem is voltak, vannak, melyeket mindig igyekszek és igyekeztem korrigálni. De sajnos sokszor ütközök akadályokba. Nem mindenki képes arra, hogy kiálljon mellettem, pusztán azért mert a másik fél, félnek, vagy éppen nincs hasznuk abból, ha védeni kell engem. Hiányzik az-az időszak, amikor még éretlen voltam és álmodozós időszakom éltem. Jobb volt, mert legalább nem voltam tele annyi feszültséggel, csalódással és félelemmel, mint ma. Akkoriban éretlen is voltam.
Kiléptem az óbudai fotós klubból. Írtam Dezsőnek, hogy vissza szeretném adni a gépet, mert otthagyom a klubot. Az igazság az, hogy régóta nem érzem magam már tagnak, alig van fotós alkalom és én az autista csoport ottani tagja vagyok. Igen ám, de van egy ember, Péter, akire a mai napig neheztelek, mert sokszor tett megjegyzéseket a képeimre, amikor én minden egyes fotómért és egyéb alkotásaimért keményen megdolgozok. 2006 óta örökítem meg az életem fontosabb állomásait. Ha valaki rosszat ír vagy mond a munkáimra sosem jó. Főleg ha a másikat dicséri. Ezt utálom a legjobban. Megalázó számomra, mert bekövetkezik a megkülönböztetés. Létezik a művészi szabadság. Nem írnám azt, hogy én vagyok az egyik legjobb fotós, mert akkor beképzelt lennék. Vannak nálam jobb fényképészek, valódi mesteremberek, akik díjakat kaptak. 17 éve elfotózgatok, és sokszor veszem elő a korabeli emlékeimet. Mert a szépre szeretnék emlékezni, mely időszakokban bizony a rossz dolgokból is kijutott nekem. Visszatérve Péterre nem szerettem őt, mert sosem éreztette velem, hogy értékeim lennének. A barátnőjével, Zsófival jó kapcsolatot akartam ápolni, aki azt mondta, hogy a barátjának tart. De eltűnt és nem állt ki mellettem, amikor kellett volna. Bántó szavakat írtam Péternek, Zsófinak és Máriának. Dezsőnek is elküldtem a levelet, mert akárhogy is vesszük az útjaink keresztezték egymást anno. Én nem akartam, hogy Péter ismét felbukkanjon az életembe. Volt egy eset, ami miatt nagyon rossz volt a kedvem és Pétert okoltam emiatt. Bármi is volt nem lett volna szabad olyasmiket írnom neki, Zsófiának és Máriának hogy pusztuljatok el, mert létezett békés megoldás. Sajnos azért vesztettem el a fejem, mert előbukott a 6 évvel ezelőtti Nem adom feles szörnyű élményem, amely mai napig néha kísért. Én az AURA Egyesülettel jártam oda, melynek Mária a vezetője. Anno írtam is cikket arról a szörnyű napról, de sajnos letöröltem. Én újra megosztom.
E miatt az eset miatt sérültem meg súlyosan és kellett otthagynom az AURA-t. Zsófival korábban is volt már bajom, mert eltűnt. Utána írtam neki hogy segítsen rajtam, csak beszélgessünk, mert akkoriban nagyon kellett volna egy baráti ölelés, támogatás, bíztató szavak. De semmi nem volt. Ez is eszembe jutott nekem, amikor megbántottam a napokban Zsófit, Pétert és Máriát. Igenis beszélni kell a problémákról! Nem szabad eltitkolni semmit sem! A mai emberek attól betegek idegileg és lelkileg, hogy elnyomják magukban a problémáik forrását! Mária ajánlotta ezt a piacos munkát, és sosem kellett volna összeállnia az AURA Egyesületnek a Nem adom fellel. Mária megjegyezte utólag, hogy a Nem adom fel nem tudja kezelni az autizmust. Az ilyen légkörbe akkor nem szabad autizmussal érintett embereket bevinni, mert az nagy baj! És nagy felelőtlenség! Hisz az autizmussal érintett embereket nyugodt légkörben kell fejleszteni és nem olyan helyen ahol veszélyek és abúzusok érhetik az érintetteket. Vagyis védett helyen, biztonságban, elfogadó közegben! Ekkor csalódtam Máriában és évekig próbáltam megbékélni vele, de aztán a múlt árnyékai mindig visszatértek. Annyira szerettem és ragaszkodtam hozzá. Én nagyon sokat kaptam az AURA Egyesülettől de ez a Nem adom feles tragédia tönkrevágott. Főleg abban az időszakban történt az eset mikor még a Mozaik és Laci miatt szenvedtem. Iszonyatosan sérült voltam akkoriban. Azóta persze jobb, de ez az emlék azzal a tenyérbe mászó alakkal máig kísért és néha rémálmaim is voltak miatta. Az AURA Egyesületből el kellett menekülnöm, mert a történtek után nem maradhattam ott. Senki sem küldött el, de ha maradtam volna akkor súlyosabb bajok következnek be. Ugyan Mária külön más helyen rendezte meg a fotós klubot, de a lelkem olyannyira tropára ment, hogy kész voltam. ASD Focus fotóklub volt a neve az AURA-s klubnak. Azt a Péter vezette. Mikor a Dezső klubjába kerültem akkor én voltam az egyetlen autista fiatal. A vírus után közös kiállítások voltak és szinte minden figyelem a Péter klubjára lett szegezve. Az volt az érzésem hogy az a vezető csoport. Háttérben kezdtem érezni magam. Már akkoriban a vírus időszaka alatt kezdtünk szétmenni Dezsővel. A korlátozásos időszakokban egyértelműen nem lehettek rendezvények, de utána? Voltak fotózások, de sajnos egyre ritkábban és hiába írtam sokszor Dezsőnek nem reagált rá, utána pedig mikor a ritka fotós alkalmak voltak, valamiért mintha nem akart volna beszélgetni. Már 2 éve zajlik ez. Egyre inkább a Péter irányítása alatt voltak a dolgok és nem volt jó érzés őt viszontlátni. Aztán jött az idei autizmus világnap és kiderült, hogy a kiállításon nem lesz kirakva képem, pedig nagyon keményen dolgoztam a fotózást illetően nemcsak korábban, de az esős napon is mikor azt a fiatal modellt fotóztuk. A bántó leveleket követően mikor Máriával beszéltem ő azt mondta, hogy nemcsak az én képeim nem voltak kirakva, hanem másoké sem. Ez más jellegű kiállítás volt. Értem én, de ha a Dezsővel egy normális kommunikációs kapcsolatunk lett volna, akkor ez a félreértés nem történik meg. Sajnálatos módon automatikusan jöttek a felszínre a temérdek csalódások, rossz gondolatok, melyeket nem lehetett elkerülni. Az én mentális betegségem sajnos olyan, hogyha egy szag, helyszín vagy bármilyen gondolat a felszínre tör, néha újraélem a múlt borzalmait és kiborulok. Ez főleg rémálmokban mutatkoznak, amikor gyakran álmodok a régi osztálytársaimmal, kik ismét bántani akarnak engem és előfordul, hogy újra iskolás vagyok. Felnőttként újrakezdem az első osztályt és ugyanaz a tanárnő oktat, aki sokat kiabált velem. És az álmaimban újra félek tőle. Pontosan úgy, mint gyerekkoromban.
A
„vulkánkitörés” után
Dezső csalódott bennem és ezt kifejtette a levelében. Én jobban csalódtam magamban, mert hosszú idő után ismét visszaestem. Korábban sok embert bántottam meg, mert nem voltam jól. Most a visszaesés után ismét rossz lelkiállapotba kerültem. Szerencsére el tudtam menni kedden úszni, ami jól sikerült, de folyton a sírás kerülgetett. Készült rólam egy rövid videó miközben szépen lábtempózok.
Bence nagyon remek oktató. Türelmes, barátságos és nagyon szép pasi. Egy munkatársnője rögzítette az úszásom haladását. A lábtempó megy, de a közbeni légző gyakorlatok még nem. Ez kemény falat számomra. L Ha hal lennék, vagy ha a víz alatt is kaphatnék levegőt, nem lenne baj. Miután lezuhanyoztam és átöltöztem elmentem fülhallgatót venni a Mamut 2. Média Markt boltjába ahol megvettem Celine Dion 2019-es albumát, a Courage-t. Csak 2000 Ft-ba került. Az albumról akkor írok, ha megnéztem a Ráadásszerelem című filmet, amelyet hamarosan bemutatnak a mozik.
Rosszul voltam hazafelé menet. Mintha nem is a valóságban lettem volna. A metrón ülve volt még hátborzongatóbb érzésem. Tévedésből az Újpest felé tartó szerelvénybe szálltam be, de a Dózsa György útnál kiszálltam és úgy mentem haza. Mikor a Klinikáknál kiszálltam pánik fogott el, mert ugyanazt éreztem, mint anno 2011-ben az idegösszeomlásom előtt. Erősen szédülni kezdtem és nagyon fájt a fejem. Fogalmam sincs, hogy tudtam egyáltalán hazatévedni. Ugyan írtam egy bocsánatkérő levelet, de jobbnak tartottam, ha beszélek telefonon a Máriával és Dezsővel. Mária megértő volt. Amikor a Zsófi szóba jött azt mondta, hogy anno azért tűnt el, mert a nem akart még jobban megbántani. Én akkor törtem ki sírásban. Igenis akkor bántanak meg nagyon, ha valaki vagy valakik azt állítják nekem, hogy a barátaim, amikor ők sem gondolják komolyan! Miféle világ a neurotipikusoké?! Nagyon sokat jelent nekem a barátság! Főleg mert könnyen tönkrementek mindig a kapcsolataim! Zsófinak őszintének kellett volna lennie és akkor kedvesen elváltunk volna! Senkinek nem kötelező a barátomnak lennie! Ha valaki nem érzi jól magát a társaságomban, akkor nem erőltetem rá magam! Ennyi az egész! Az egy dolog, ha fáj nekem, de ha időben tisztázva vannak a dolgok, akkor kevésbé ártalmas! Én már ezek után nem tudom, hogy viszonyuljak az emberekhez. A lényeg az, hogy nem szabad bántó szavakat írni a másiknak! Most is szégyellem magam, miközben ezeket a sorokat írom, mert nem vagyok rossz ember. Dezsőről is azt gondoltam, hogy a barátom és hogy sok újabb fotózás lesz. Én azt tudom, hogy elfoglalt és hogy egy TV-nél dolgozik műsorvezetőként. De akkor minek vállalta el anno ezt az autista fotós projektet? Én érzem magam sokszor kellemetlenül. Mikor Dezsővel beszéltem telefonon megígérte, hogy felhív, de nem történt meg. Nem is baj. Amikor az első kétségeim voltak és 2 éve le akartam vele ülni beszélgetni, sosem került rá sor. Dezső említette, hogy én sok figyelmet kaptam. Ez igaz. De viszonoztam is. Újra és újra ismétlődnek az események. Az nem számított soha hogy én mennyit adtam és mennyi időt és energiát fektettem bele egy kapcsolatba, közösségbe. Még ha hibákat is követtem el ezeket figyelembe kellett volna venni. Nem marad más a kudarcok után, mint a félelmek, a rettegések és a csalódások! És ezek csak és nőttek és nőttek! Ha jót kaptam mindig többszörösen visszaadtam. Sosem szerettem tartozni senkinek sem! Nagy hibáim közé tartozik, hogy néha félreérthetően fejezem ki magam és vannak bántó pillanataim. De ezeket sosem rosszindulatból teszem! Mintha a teljes felelősség terhe ismét rám borult volna. Borzalmas! Elegem lett a közösségekből! Bárhova mennék, ugyanezekbe botlanék bele. Félreértésekbe, konfliktusokba és ehhez hasonlókba. Persze ha jön egy közösség lehetősége, megválogatom, hogy élek e vele vagy sem. De ha élek is, akkor nagyon távolságtartó leszek. Csak a végső esetben fogok magyarázkodni, de máskülönben nem!
Visszatérés
a művészetterápiára
Hosszas szünet után ismét volt művészetterápia. Néhány alkalom ugyanis elmaradt és ezért nem tudtam járni. Feldúlt állapotban voltam mikor Zsuzsához mentem május 4-én. De megnyugtatott és meghallgatott. Annyira nem akartam neki részletezni a dolgokat, mert tudtam, hogy az osztályokról lemennek más betegek és most nekik kellett a beszélgetés, hisz be vannak zárva. Én pedig csak festeni, rajzolni akartam. Nagyon jólesett! Az Abel korzeniowski - Table for two című dal hallgatása közben mintha valamelyest könnyebb lett volna a lelkem. Közben teljesen beleéltem magam az alkotásba. Ez a zeneszám egy filmzene. Nagyon megszerettem.
Ez a képem kifejezi a poklot, amiben élek és a poklot amit okozok ha megbántok valakit. Kis híján széttéptem, de szerencsére csak otthagytam. Nem tudnám hazahozni.
A második kép sokkal felkavaróbb! Feketében vagyok és a testemen egy nagy lyuk tátong. Az a lyuk a lelkem sérülése, amelynek a sebe felszakadt. Ömlik belőlem a vér. Sírok, kezeim véresek, mert lelkileg megöltem a másikat. Körülöttem lángok táncolnak. Az ördög tánca.
Mikor megbántok valakit, úgy érzem nem én vagyok az hanem egy másik énem. Tisztáznám, hogy nem vagyok skizofrén. Csupán hasonlatot fogalmaztam meg! A körülöttem lévő tűzben megjelenik egy tüzes ló és az ördög arca is látható, amelyet véletlenül alkottam meg a festés során. Ez az a pillanat, amikor rossz döntéseket hozok meg. És amikor a lángok elalszanak, rádöbbenek azon mit tettem.
A harmadik kép egy metróalagút, de azt elrontottam. Alagutakat sokszor próbáltam rajzolni, de mégsem tudok normális alagutat készíteni. Indigóval kellene próbálkoznom. Talán úgy sikerülni fog.
Az utolsó képen a BENovelas hajómon ülök. Aprólékosan lerajzoltam minden részletet. Egy kedves és régi emlék jutott eszembe. A Mumin újságban volt egy Háborgó tenger nevű hajó, melyet a főhősök bordós színre festettek le és azzal indultak világgá.
A BENovelas hajóm is egy háborgó tenger, mely ezüstszínű és autikék vonalcsíkozással kidekorált. Egy hipermodern hajó. A képemen viharba kerülök. Elkezd zuhogni rám az eső, de a vitorla alatt jól érzem magam. Nem fázom, jól elvagyok. Ez a vihar valójában a lelkem vihara, amely sokszor kitör, és amely ellen folyton küzdök. A belső vihar egy komoly vívódás. A hajóm pedig a menedékem, a belső világom, maga a BENovelas univerzum. Mint a világegyetem. Ha veszélybe kerül meg kell menteni. Ebbe a világomba tartozik minden, ami hozzám tartozik. A sötét felhő pedig a depresszióm szimbolizálja, amely eltakarja a Napot, eltakarja a boldogságom, amely a szép időt, a világosságot tükrözi.
Ha a fotóimban sötétség van, azért van, mert ezt szeretem. Mindig szerettem a sötét helyeket. Szeretem a metrók világát, mert sötétes. Főleg a kivilágított alagutak vonzanak benne, amely a végtelenségbe vezetnek.
Nehéz engem megérteni. Bárcsak akadnának, akik jobban beleláthatnának az agyamba, de ez lehetetlen. Mert hiába beszélek arról, amiket érzek, hogy élem meg az autizmust sokszor nem mindig tudom rendesen kifejezni magam. Egy biztos, hogy erősebbnek kell lennem és össze kell szednem magam. A zene nagy segítségemre van a bajban. Amikor hallgatom a kedvenceimet az is egy külön világrész, melyet viszont nem tudok senkivel sem meghallgatni, mert bizony nem népszerűek itthon. A zene nem oktat ki, nem vádol és nem bánt. Egyik nap Kenny G-t hallgattam. A szaxofon hangja olyan kellemesen hatott rám. Megnyugtatott. A zene az egyik legcsodálatosabb dolog a világon! És szívesen költök rá, mert megéri! Mikor a latin zenét hallgatom akkor egy olyan világ tárul elém ahol rétek, hegyek és régies, de álomszép házak fogadnak. Amikor a 80-as, korai 90-es évek zenéjét hallgatom akkor is teljesen más világba csöppenek. Többféle állomásra érkezek. Mint az életutak. Minden egyes megálló egy adott korszakot mutat be. A megtett út pedig az alagútban történik, amikor is ki vannak világítva álomszép neonlámpákkal. És mindez azért, hogy ne tévedjünk el. Amikor kilátástalan a helyzetünk és keressük az új állomást, de nem találjuk akkor sajnos koromsötét az alagút.
Néha az is eszembe jutott, hogy valódi válaszok helyett kifogásokat kaptam. Mindegy. Ezen már nem szabad őrlődjek, mert megárt az egészségemnek. Nagyon megrémisztett az állapotom, amely akadályozott abban, hogy haladjak az alkotásokkal. Jobban kell vigyázni az emberekkel. Arra érdekes sokan fordítanak időt és energiát, amikor a politikáról esik szó. Mintha az egy hatalmas dolog lenne. Pedig az is tragikus téma. Máriára visszatérve nem akart rosszat, de akarata ellenére követett el hibát. Jó hogy csinálja ezt az AURA Egyesületet és ajánlom azoknak a szülőknek ezt a helyet, akik féltik az autizmussal érintett gyermekeiket. Csak a Nem adom fellel kell vigyázni! De nagyon! Az AURA Egyesületnek számos remek programja van, amely minden autistának ajánlott! Magázóna, Autista akadémia és egyéb külső programok. Sok érintett szüleinek is kikapcsolódást nyújthat. Csak ajánlani tudom. Mária nem rossz ember, de tévedett. Ami engem illet ugyan jelentkeztem egy másik fotós klubba, de nem kaptam választ. Nem is érdekel már. Nem kell ahhoz klub, hogy alkossak. Lehetek szabadúszó. És magam döntöm el, hogy milyen eszközökkel rögzítem a képeimet. Dezső kölcsöngépével nem mindig tudtam szépet csinálni. Pl. a Spirit színházban amikor a Főnök a pácban előadáson fotóztam. Jobb a hiperszuper telefonom, amellyel tágas és normál színes képeket tudok csinálni. Korábban ódzkodtam a telefonoktól, mert mikor anno azokkal készítettem képeket rossz minőségűek voltak. De aztán a modern okos telefonok korszaka következett és megtapasztaltam, hogy jobb eszközökkel is lehet fényképezni. Ma már a fotóimban jobban kiemelem a részletességet, mert a tágas funkciókkal megtehetem.
Ha nem figyelek oda jobban magamra, akkor történik meg a baj. Most a következő lépés az lesz, hogy másképpen állok majd az emberekhez, de udvarias maradok. Nemrég történt ismét egy facebookos abúzus egy metrós csoportban, de olyan viccesen és finoman osztottam ki a társaságot, hogy csak nézhettek. A bántó oldalamat kell kezelni, ami nagyon fontos! Eszembe jutnak a pszichiáterem szavai, amelyekben azt mondta, hogy mindig lesznek visszaesések. Teljes gyógyulás sajnos nem lehetséges. Ezt kell elfogadnom. Azt is tudom, hogy ebben az országban roppant kevés esélyeim vannak. Mert hiába is próbálkozok, nem akarnak összejönni a terveim. Pl. iparművészetet akartam tanulni, de Zsuzsa azt mondta, hogy egyetemi tudás szükséges. Ez is kilőve. L De folytatom tovább az utam és csak olyan emberekkel, akik olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Nagyon kell kerülnöm az olyanokat akik lemondanának rólam! Nagyon fontos kiderítenem kihez érdemes kötődni és kihez nem. Kik azok az emberek akik hozzám valók és kik azok akik nem.
BEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.