Kívülállóként

István barátommal évek óta úgy oldjuk meg a találkozóinkat, hogy havi egyszer bejön Budapestre és akkor beülünk beszélgetni. Szó esik jó és rossz emlékekről, illetve sok más, személyes ügyről. István barátomnak ez jólesik, mert legalább picit kimozdul otthonról. Nem egy találkozásunk során figyeltem meg a körülöttünk lévő embereket. Most múlt szombaton két különböző bárban voltunk és ragaszkodtam a Mamut 2-ben található Promenád bárhoz. Ott ehettem a kedvencem, a fűszeres sült krumplit fokhagymás, fűszeres tejfellel. Cooltour bár, ahol először 1994. szeptember 9-én voltam. Persze akkoriban sportruházati cikkeket árultak és akkor a nővéremmel tornacipőt vettünk. Szombaton újra ezen a helyen voltam, csak hát most bárként üzemel már évek óta. Szerencsére volt helyünk és hátul telepedtünk le. Miközben István barátom muníciót kért én közben vártam. Figyelmes lettem egy baráti társaságra ahol sokan ültek körben. Életkorukból azt vettem észre, hogy fiatalabbak lehettek nálam.  Látszott rajtuk a felszabadultság, a beillesztettség sikeressége. NT-sek voltak. Kicsit elszomorodtam, ugyanis Asperger szindrómásként nekem nehezen megy ellazulni és feloldódni. A társaságban tisztán láttam, hogy mennyire jól érzik magukat. Nem egyszer figyelem meg az átlagos embereket. Pl. a Promenád bárban is látni lehet, hogy zajlik egy átlagos és „normális” élethelyzet. István barátommal egy elszeparált helyre ültünk ott le, ahonnan lehetett látni az egész bárt, a pultosokat és a vidáman beszélgető embereket. Ha jobban belegondolok kevés esélyt látok arra, hogy elfogadjam az autizmust, akár mennyire is enyhe. A stigma ugyanaz. Nem kell beszélni róla, észreveszik mások. Az emberek előítéletesek, nem nagyon törődnek a másikkal. Kérdeztem is magamtól: „Mit keresek én ebben a világban?” Miért olyan az emberek gondolkodásmódja amilyen?” Nincs válasz, csak találgatás. Olyan 8 óra előtt el kellett mennünk, mert zárt rendezvényt tartottak. A közelben szerencsére volt egy másik presszó, a Cooltour bár, ahol először 1994. szeptember 9-én voltam. Persze akkoriban sportruházati cikkeket árultak és akkor a nővéremmel tornacipőt vettünk. Szombaton újra ezen a helyen voltam, csak hát most bárként üzemel már évek óta. Szerencsére volt helyünk és hátul telepedtünk le. Miközben István barátom muníciót kért én közben vártam. Figyelmes lettem egy baráti társaságra ahol sokan ültek körben. Életkorukból azt vettem észre, hogy fiatalabbak lehettek nálam.  Látszott rajtuk a felszabadultság, a beillesztettség sikeressége. NT-sek voltak. Kicsit elszomorodtam, ugyanis Asperger szindrómásként nekem nehezen megy ellazulni és feloldódni. A társaságban tisztán láttam, hogy mennyire jól érzik magukat. „Mit keresek én ebben a világban?” Miért olyan az emberek gondolkodásmódja amilyen?” Nincs válasz, csak találgatás. 

Nem egyszer figyelem meg az átlagos embereket. Pl. a Promenád bárban is látni lehet, hogy zajlik egy átlagos és „normális” élethelyzet. István barátommal egy elszeparált helyre ültünk ott le, ahonnan lehetett látni az egész bárt, a pultosokat és a vidáman beszélgető embereket. Ha jobban belegondolok kevés esélyt látok arra, hogy elfogadjam az autizmust, akár mennyire is enyhe. A stigma ugyanaz. Nem kell beszélni róla, észreveszik mások. Az emberek előítéletesek, nem nagyon törődnek a másikkal. Kérdeztem is magamtól: „Mit keresek én ebben a világban?” Miért olyan az emberek gondolkodásmódja amilyen?” Nincs válasz, csak találgatás.

A Puzzle példa

A pszichológusnőm adott nekem egyik kezelés során egy papírlapot, amelyet úgy döntöttem, hogy megosztok az olvasóimmal. Klasszikus példa rám nézve:

Ehhez csak azt fűzném hozzá, hogyha egy adott közösség elég toleranciával bír, akkor a dolgokat meg lehet változtatni. Nem pedig feladni, és kiadni a másik útját! Az jobban fáj annak, akit elküldenek. Sokak sajnos a könnyebb utat választják és az adott közösségek inkább részben éreztetik az egyénnel, hogy ő a hibás, ám a közösség is elismerni, hogy hibát követett el. Kérdem én: Nincs esély egy kapcsolatot helyrehozni, ha van változás? Nem azért vannak a hibák, hogy azokat megoldjuk és olyan megoldásokat keressünk ami mindkét félnek jó és nem okoz fájdalmat? 

A mai és korábbi világ

Sokat figyelem az embereket. Minden második kézben okostelefon van, a másik ember bambán néz, a harmadik éppen a párját smárolja nyilvánosan. Ha belegondolok abba, hogy 10-20 éve mennyire más volt a körülöttem lévő világ. Tisztán emlékszem a 90-es évek végére. Régi volt a 2-es metró, nézhető műsorok voltak a TVben, és nem volt akkora mobiltelefon őrület, mint most. Szombat este hazafelé menet erre, illetve arra is gondoltam, hogy mennyire gyorsan eltelt 10 év. Mikor gyermek voltam akkor lassúnak éreztem az idő múlását. Félelmetes, hogy most már 2017-et tapossuk, és alig egy hónap múlva már 2018 lesz. Milyenek lesznek a későbbi évek? Bele se merek gondolni. Azt is nehezen viselem, hogy 31 múltam mikor még egyik nap gyerekként álmodoztam. Ha jobban belegondolok, családapa lehetnék, de az sosem leszek. Az is kellemetlen érzés, amikor belépek a lépcsőházba és a lifthez érkezik egy nálam fiatalabb tízen, huszonéves fiatal lány a barátjával. Kedvesen köszönünk egymásnak. Nem szívesen utazom velük a liftben, hanem inkább várom, hogy kiszálljak. Zavar, hogy más vagyok, mégpedig azért, mert olyan a világ amilyen. Előítéletes. Átlagos nem szívesen lennék, de ha az autizmus könnyebb lenne, akkor tehermentesebb lennék. Én is tudok olyanokat, amelyeket az átlagos emberek is tudnak. Szerencsém hogy az autizmusom enyhe, mégis megnehezíti az emberek által kiépített korlátozott világnézet és életforma.

B E N