Mások fájdalma

Tegnap késő délután édesanyám jött be a szobámba, hogy mutasson nekem valamit. Bementem vele a szobájába és a laptopon mutatta, hogy tragédia történt. Olaszországban magyar turistabusz baleset volt, melynek következtében sokan meghaltak. Előbb 16, aztán 19-en. Voltak, akik bennégtek. Egy diák kitörte a busz egyik ablakát, hogy kimenekítse társait. Volt egy tanár is, aki segédkezett a mentésben, de a két gyermekén nem tudott segíteni. Rettenetesen felkavartak a hallottak. Édesanyámat is megviselte. Azt mondta, hogy ahányszor elmegyek itthonról, aggódik, mert tudja, hogy autizmusom van és mindig fél, hogy egyszer bajom esik. Vannak dolgok, amelyekről nem beszélek neki, nehogy jobban aggódjon. Sokszor elnyomom magamban a bajokat, hogy kíméljem. Ugyanez a helyzet másokkal is. Sokszor megkímélem a szeretteim, nehogy szenvedjenek.

Amikor visszajöttem a szobámba sírásban törtem ki. Olyan volt ez az egész, mint egy köhögés, amikor váratlanul jön. Átéreztem annak a sok szülőnek a fájdalmát, akik elvesztették gyermekeiket és azt is elképzeltem, hogy jelenleg most hogy vannak. Ezek mellett eszembe jutott a jelenlegi helyzetem, és ahogy most állnak a dolgaim. Ezt nem fogom viszont részletezni.

Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy imádkoztam azért, hogy ne haljon meg több ember. És ma tudtam meg hogy már 19 lett a halálos áldozatok száma. Miért kellett ennek megtörténnie?! Miért pont olyanokkal esett meg ez az egész, akik előtt ott volt az élet?! Ha jobban belegondolok, egészséges fiatal kamaszokról van szó, akiket hirtelen ragadott el a halál. És mit érezhetnek azok, akik túlélték ezt a tragédiát? Ezt gondolhatják:

„Szerencse, hogy megúsztam.”

„Én is lehetnék az egyik áldozat.”

„Nemrég együtt beszélgettünk. Vidámak voltunk. Most meg már nincs velem.”

Néha eszembe jut egy gondolat, amelyre nem szívesen gondolok. Mégpedig az hogy a sors kiszámíthatatlan. Bármelyik pillanatban meghalhatunk, és nem tudhatjuk, mikor jön el az időnk. Ez nagyon megijeszt. Abban a lakóházban, melyben élek számos olyan szomszédom volt, akiknek mindig köszöntem, és akadt olyan, akik kedveltek engem. És ők már nincsenek. Félelmetes!

Miután kisírtam magam betettem a Halálos éjszaka című filmet. Pont a halálról szól. Még akkor vettem fel dvdre amikor esti gimnazista voltam. Egy divattervezőnő, Joana véletlenül beleesik a medencébe és élet-halál között lebeg. A holtak alagútjában találja, magát ahol 6 személy látja. Mikor Joanát időben kihúzzák a vízből, akkor a nő vissza akar térni az életbe, de a 6 személy megragadja. Joanát újraélesztik, és a nő túléli az esetet. Ettől kezdve furcsa dolgok történnek vele. Rejtélyes módon nem egyszer az életére törnek és kiderül, hogy a 6 személy, akik a holtak alagútjában voltak halott emberekbe szállnak, hogy megöljék Joanát. 2 részes film, amelyet az M2 vetített még 2009-ben.

Sokszor felkavar olyan hír, amelyek gyerekek haláláról szól. És gondolok a szülőkre is, akik szenvednek. Lelkük egy egész életen át fájni fog. Kegyetlenség! Amikor a lélek fáj az szörnyű! Egészen másfajta fájdalom, mint a testi. El tudom képzelni, hogy mi vár a túlélőkre. Pszichológusok veszik kezelésbe őket, hogy segítséggel feldolgozhassák a tragédiát. Remélem sikerülni fog. Egy ilyen súlyos veszteséget elég nehéz feldolgozni és hosszú időnek kell eltelnie, míg minden visszakerül a normál kerékvágásba. Akik túlélték a balesetet azok hamarabb megkomolyodnak, és másképpen élik tovább az életüket.     

Kitalált TV csatoráim facebookos oldalán részvétet nyilvánítottam. 

BEN