ÉN és az átlagos emberek

Mostanában nem egy levelet kapok olyan személyektől, akik autista gyermeket nevelnek. Ismerik a történetem és felnéznek rám azért, amiért sok mindent meg tudok egyedül is csinálni az autizmusom mellett, és hogy nyíltan felvállaltam a másságom. Érdekes volt azt is olvasnom, hogy pont hozzám fordulnak, mert szülőként kíváncsiak arra, milyen az autista világ. Én figyelmükbe ajánlottam a cikkeimet. Persze kiadni nem akartam magam senkinek sem. A levelek között akadt olyan, amin meglepődtem:

A hölgy nevét nem árulhatom el, de megengedte hogy írjak a levelezésünkről. Szöget ütött a fejemben az, ahogy a "normális" embereket jellemezte. Megvallom, nem szeretem az egyformaságot. Az átlagos dolgokat unalmasnak találom. Látom azt a sok sok embert magam körül, akiknek nagy része a hülye okostelefonját bámulja és pötyögteti. Vagy cseveg rajta, vagy játszik. Még akkor is ha némelyiküknek képernyője be van törve. Én nem szeretem ezeket a kütyüket. Használtam már másét, de csakis azért, hogy kipróbáljam. Nem hozott lázba. Jobban szeretem a megszokott dolgokat. 

Néha nem tudom megérteni az átlagos emberek gondolkozásmódját. Sokszor olyan szabályokat építenek ki, amely megfojtja az embert. Sok esetben értelmetlen döntéseket hoznak, aminek se füle, se farka.  

A "normális" emberek félnek azoktól a személyektől, amelyek mások. Mint ahogy korábban már leírtam, nemcsak félnek, de egyes esetben le is nézik őket. 

A "normális" emberek nem akarják elfogadni a mássággal rendelkezőket. 

A tudat ijesztő és igazságtalan. Az a szerencse, hogy nem minden ember egyforma. Az átlagosok között vannak, akik el tudják fogadni a másikat olyannak amilyenek. 

Vulkánkitörés

Írtam az egyik cikkemben egy közösségről, melynek a nevét és személyeit nem fogom kiadni. Számomra nagy csalódás az amit okoztak. Soha nem voltak képesek megérteni mindazt amit érzek. Pszichológusom és még mások azt mondták, hogy a közösség tagjai félnek tőlem, mert látták a dühöm. Sajnos ha olyan dolog ér engem, vagy bármelyik más autistatársam, akkor enyhébb, illetve komolyabb dühkitörés történik meg. Ez természetes dolog ha fáj nekünk. 

http://benlacosta.blogspot.hu/2017/01/en-es-az-autizmus.html

A facebookon nem egyszer fordult elő, hogy csatlakoztam bizonyos csoportokhoz. Az egyik egy villamosos, a másik egy metrós, de akadtak más jellegű csoportok is. Teljesen normálisan viselkedtem, megköszöntem a befogadást és szebbnél szebb képeket tettem közzé. Aztán mindegyik esetben, minden ok nélkül kitették a szűröm. Nemhogy nem magyarázták meg miért, még az adminok a levelemre se válaszoltak. Olyan mértékű igazságtalanság ért, hogy ez belül nagyon fájt és nekiestem levélben az adminoknak. Ebben a helyzetben teljesen érthető, hisz a szabályokat betartottam és olyan váratlanul ért ez az egész. Alig egy hete hasonló dolog történt. Egy csoportban voltam, megosztottam képeket és aztán ki lettem téve. Újra jelentkeztem, elfogadták. Csupán meg mertem kérdezni miért tettek ki és hogy hol vannak az eddig betett képeim. Újra kitettek mindenféle magyarázat nélkül! És az egyik admin, aki betett és kitett tagja volt annak a közösségnek amiről írtam. Rögtön rosszra gondoltam. Ráírtam arra az illetőre, aki természetesen nem válaszolt, erre dühös lettem. Nekiestem, felelősségre vontam levélen keresztül. Igazságtalanságnak tartom azt, hogy csak úgy minden figyelmeztetés nélkül kihajítsanak, mint valami szemetet. Rögtön azt gondoltam, hogy annak a közösségnek köze van ehhez. Részleteket nem szeretnék írni, mert nem mindenkire tartozik. A lényeg az, hogy ismét rossz dolgok történtek. Aztán csodálkoznak azon, hogy mi miért van és hogy miért esem nekik levélben. Sajnos magát a közösséget is lehordtam keményen. Nem az első alkalom, hogy ez történt, mert volt már korábban is ilyen eset. Sajnos most egy csúnya szó ki is jött belőlem. Én nem akartam mindezt! 

"Bence! A vulkánkitöréskor senki sem szeret a vulkánnál lenni, mert megégethet."

A pszichológusnőm ezt mondta nekem, amikor bántó leveleket írtam másoknak. Tisztában van azzal és megérti hogy min megyek keresztül és mit érzek. Ez nagyon fontos dolog. Az érzelmi kitörések rosszak és sok kárt okozhatnak az adott kapcsolatoknak. Az emberek nem akarnak velem lenni, ha dühkitörésem van. Megijednek, félni kezdenek tőlem, mintha valami bolond lennék. 

"Maga egyedi!"

Mondta a doktornőm. Jólesett, mert annyi mindenhez értek, és annyi mindent észre tudok venni amit az átlagos ember nem. Minden újságom megmutatom neki, megdicséri hogy állandóan új dolgokat alkotok. Édesanyámnak is tetszenek a képeim, újságjaim. 

A kapcsolataim viszont könnyen elégnek a változó hangulatom miatt. Hiába az egyediség, ha az érzelmeimmel gondok vannak és emiatt kellemetlenségeim adódnak. Amikor a héten a doktornőmnél voltam én elmondtam neki azt, hogy az autizmust úgy képzelem el, mint egy személyt. Ad és elvesz. Mintha magzatként akaratom ellenére lepaktáltam volna az ördöggel, az autizmussal, aki jó képességeket adott, de cserébe a szolgája leszek, és ezzel nagy árat fizetek, mert az autizmusom beleavatkozik a kapcsolataimba. Ha magzatként tudtam volna gondolkodni, akkor elutasítom az autizmust és harcolok ellene. Sokszor elképzelem azt, mit lett volna, ha átlagosnak születek? Egyike lennék az unalmas és szürke fickók közül? Ezt soha nem tudom már meg. 

Szégyen az autizmus?

Az átlag emberek nagy része cikinek, égőnek tartja azt, ahogy egy autizmussal érintett személy viselkedik. Néha félek attól a pillanattól, amikor az utcán tüzet kérnek tőlem. Mert mikor mondom hogy nincs, nem dohányzom akkor néha kapom a megjegyzéseket, ahogy zavartan beszélek. Vagy ha bemegyek egy boltba vásárolni, nyomtatni, vagy édesanyámnak más ügyet intézni akkor sokszor megbámulnak az emberek. Nagyon zavarban vagyok mindig. Akadt olyan eset amikor fiatal lányok megdöbbentek azon, ahogy beszéltem. Erre megkérdeztem tőlük: Nem beszéltek még autizmussal élővel? Én nem tehetek arról, amilyen vagyok. Sokszor vagyok zavarban. Az AURA-ban mondták nekem, hogy amik velem történnek azokról nem tehetek. Még a dühkitöréseimről sem. Rendben, okés, de az autizmus attól még sok gondot okoz nekem. Számos kérdéseket tettem fel magamban a napokban, főleg éjszakánként az ágyamban fekve: 

1) Szégyelljem magam azért amilyen vagyok, mert az átlag ember egy része annyira primitív, hogy nem akarják megismerni és elfogadni az autizmussal élő embereket? 

2) Szégyelljem magam azért, mert 10-12 évvel ezelőtt álmodozó fiú voltam, és szinte csak a telenovellák érdekeltek? 

3) Szégyelljem magam azért, mert nem volt elég bátorságom gyermekként megvédeni magam olyanokkal szemben akik testileg és lelkileg bántalmaztak? 

4) Szégyelljem magam azért, mert érzékeny vagyok? 

5) Szégyelljem magam azért, mert vannak érzéseim?

6) Szégyelljem magam azért, mert nem vagyok egy unalmas ember?

7) Szégyelljem magam azért, mert segítségre vágyom?

8) Szégyelljem magam azért, mert megvédem magam? 

9) Szégyelljem magam azért, mert sírok férfi létemre? 

10) Szégyelljem magam azért, mert más vagyok mint a többiek?

11) Szégyelljem magam azért, mert szeretem a szép zenét?

NEM!!!

Olyan vagyok amilyen. Számos hibám van, melyekkel tisztában vagyok, és azon dolgozom, hogy ezeket a hibákat kijavítsam. Ugyan egyedinek tartanak, de nem vagyok tökéletes. Minden ember hibázik. Akad aki beismeri, de van aki nem.

BEN