MI LETT VOLNA HA...?

Újra elmentem Eszterhez. A pszichológusommal tavaly ősszel váltak el az útjaink, ugyanis véget ért a közös munkánk. Azt beszéltük meg, hogy félévente fogunk találkozni. Elég nehéz volt az elválás, ugyanis 2014-ben, amikor én és Eszter elkezdtünk együtt dolgozni akkor őt elég nehezen szoktam meg. Akkor ő új pszichológusom volt és eleinte ferde szemmel néztem rá, mert más volt mint a Krisztina. Eszter kedves volt mindig, de másfajta jellem, mint a Krisztina. Köztudott, hogy nehezen szokom meg magam körül a változásokat. A mostani találkozás egyszerre volt kellemes és szomorú, mert hát már csak 6 havonta találkozunk. Eszternek új munkája van, kórházban dolgozik és teljesen más irányt vett az élete. Krisztinához is félévente járok. Úgy terveztem, hogy nem egyszerre megyek hozzájuk, hanem 3-3 hónapos különbséggel. Pszichológus nélkül eléggé nehéz most sok minden, de megvagyok. Úgy gondolom, hogy muszáj mankó nélkül is boldogulnom. Victor, a párom sok mindenben a segítségemre van, ha beszélgetni szeretnék valakivel az ügyes bajos dolgaimról. Ott van a Máté és István is.

Eszter 2022 szeptemberében jelentette be, hogy egy évünk maradt még hátra a közös munkánkból. Igyekeztem ezt a kevéske időt úgy beosztani, hogy még legyen időnk. De egy év nem olyan sok. Annak tűnik, de elmúlik hamar. Mióta felnőtt vagyok, gyorsabbnak tekintem az idő múlását. Ez félelmetes! Eszter nem talált utódot, de jobb is így, ugyanis aki követte volna már nem lett volna jó, mivel sok idő telt volna el azzal, hogy lassan szokom meg az új orvosom. Mai szemmel látva a dolgokat nem lett volna hosszú életű az új dokival. Anno Laci még azt mondta, hogy sok nekem a pszichológus. Nekem fontos volt, hogy legyen valaki, aki mellett biztonságban érezhetem magam, mert ez a világ nagyon romlott lett. Főleg a politika terén. Mióta ez a meleg üldözéses szörnyűség elindult sokkal jobban tartok a társadalomtól. A pszichológusok, kik autizmus szakértők sokkal nagyobb biztonságot adtak. Főleg a hullámvölgyes időszakaim alatt.

Eszternek elmondtam, hogy mik történtek velem az elmúlt hónapokban. Jobban voltam ez tény, de elmeséltem neki hogy néhány múltbéli traumát elkezdtem feldolgozni azzal, hogy most már másképpen tekintek vissza néhány engem ért élményre. Elsőként a 2000. augusztus 23-i zeneiskolában történt bukásom kezdtem másképp látni. Tény, hogy előre kitervelten, szándékosan buktatott meg a tanárnő, és ez a mai napig igazságtalan és aljas dolog volt, DE mi lett volna, ha átmegyek a 7. évfolyamba a 2000/2001-es tanévben? Van egy mondat, ami egy ún. gyógymondat: Mi lett volna ha…?

2000-ben mikor először voltam 6. osztályos, akkor a második félévben kezdett belőlem minden belső lelki baj kijönni, melyek az elmúlt évek alatt halmozódtak fel. Szinte minden tantárgyból bukásra álltam és sokáig magamban tartottam ezt, mert féltem itthon beszélni róla. Ráadásul az osztálytársaim folyamatos baszogatása is betett, ami már sok éve tartott. Minden a felszínre jött, mint feszültség. Elkezdtem lázadni, és tudtam, hogy már nincs visszaút. Szerintem a depresszióm akkor kezdődhetett, mert a lehangoltság is intenzíven részt vett az életemben.

2000-ben biológia kivételével mindenből kettesem lett, de a tanárnő szándékosan nem feleltetett, amikor a gyűjtőmunkám bevittem. Nem adott esélyt és ez vezetett a bukásomhoz. 2000. augusztus 23-án a pótvizsga után pedig több órán keresztül vártunk a tesómmal arra, hogy mi lesz velem. Nővérem már megvette a 7. osztályos tankönyvcsomagot, mert bíztunk abban, hogy át fognak engedni. De nem így történt. Egy alkoholista és rosszindulatú biológia tanárnő döntötte el, hogy nem lehetek 7. osztályos. Korábban hallottam azt, hogy annyira beivott az egyik óráján, hogy segített másoknak a dolgozatírás közben. Ennyit erről! Ennek a nőnek még volt pofája azt mondani a testvéremnek, hogy nem vagyok iskolaérett és hogy csoda, ha eddig eljutottam. Akkoriban még nem fogtam fel bizonyos dolgok súlyát. Pl. azt, hogy az út végén hagytak. Egy sznob iskola, ami olyan jó hírűnek tűnt. Hányni tudok csak tőlük!

Nővérem bement a tanáriba a tanárnővel és sírva jött ki. Azt mondta nekem, hogy ide nem járok tovább. Nővérem megfogta a kezem és kisétáltunk az iskolából. A 7. osztályos tankönyvcsomagot visszavittük, majd hazamentünk. A 4-6-oson ültünk, néztem a Margit szigetet. A nővérem elintézte, hogy egy másik iskolában ismételjem meg a 6. évfolyamot. Ez az iskola közel volt hozzám, ahol lakom.

Mi lett volna ha…?

Az új iskolában csak egy fokkal volt jobb a helyzetem, de teljesen más világba kerültem. Ezt már nem részletezném. De azt igen, hogy megkérdeztem magamtól a híres gyógymondatom. Mi lett volna, ha átengednek 7. osztályba? Az első félévben szinte biztos, hogy ugyanabba a helyzetbe kerültem volna, mint 6. osztály második félévében. Biztos sorra kaptam volna az elégteleneket és ugyanazt a szorongást éltem volna meg, amit hónapokkal korábban. Ráadásul összevont osztályba kerültem volna, mert azt hallottam, hogy összevonnak osztályokat. Ez még nagyobb létszámú közösséggel járt volna ahol biztos még több abúzus ér. Mondhatnám azt, hogy szerencsém volt? Ki tudja? A zeneiskolában már egyáltalán nem éreztem jól magam. Az osztályfőnököm felsőben egy pszichopata falusi nő volt, aki kezet is emelt rám, mert leszemeteztem azt a srácot, aki nem egyszer súlyosan bántalmazott. Milyen lett volna a követelmény? Mi lett volna velem? Hány hétvégémet vették volna még el a fellépések miatt? Nem egyszer fordult elő az, hogy be kellett menni hétvégén, csak mert volt fellépés a művelődési központban, vagy éppen a Zeneakadémián. A másik iskolában nem vették el a hétvégéim, mert nem zeneiskola volt. Erről ennyit! Amikor negyedikes voltam akkor abban a tanévben, Ani néni kedves osztályfőnököm volt. Én voltam a kedvence, mert látta, hogy udvarias és visszafogott fiú voltam. Ő jegyezte meg először hogy kis létszámú osztályba kellene járjak. Az 1-3. évfolyamban egy kiabálós boszorkány volt az osztályfőnököm. Néha megjelenik a rémálmaimban. L

Azzal hogy megbuktattak 2000. augusztus 23-án egy ún. rendszerváltás köszöntött be az életemben. Új iskola, ami mint írtam, csak egy fokkal volt jobb. Megismertem Ila nénit, a Romantica csatornát és a latin zenei kultúrát. Natalia Oreiro és Enrique Iglesias voltak a 2000-es év latin zenei énekesei az életemben. Az első énekesek, akiket hallgatni kezdtem. A latin zenéhez annyira ragaszkodni kezdtem, mert ráébredtem, hogy mennyire jót tesz a lelkemnek. Megismertem a Bon-Bon zenei világát is, akik magyarok. Magatartásbeli bajok továbbra is voltak nálam, de sosem voltam rossz gyerek. Egyszerűen visszahúzódó srác voltam világéletemben, aki sok mindent nem értett. Rá kell ébredjek arra, hogy nem csak én voltam a hibás, hanem a környezet és önmagában a társadalom is. Én abban voltam hibás, hogy másnak születtem és másképpen éreztem és másképpen reagáltam a dolgokra. Ha visszaemlékezek a 2000-es bukásomra jobban is jártam, mert nemcsak én szabadultam meg a zeneiskolától, hanem ők is tőlem. Egymástól szabadultunk meg. Csak rosszabb lett volna, ha átenged az a nő. Ez azonban nem menti fel sem őt, sem pedig a bűntársait az alól, hogy minden ki volt tervelve. Nem illettem abba a közegbe. Csak azért, mert szép énekhangom volt még nem azt jelentette, hogy közéjük tartozok! Ráadásul érdekesség, hogy 2001-ben nemcsak Zámbó Jimmy halt meg, hanem utána derült ki, hogy Asperger szindrómás vagyok. A Vadaskert kórházban diagnosztizálták az állapotom, amikor egy hétig mindennap 9-től 16 óráig ott kellett legyek, hogy részt vegyek foglalkozásokon és különböző pszichológiai vizsgálatokon. De nem minden esetben tudtak bevonni a csapatmunkákba. Az első diagnózist akkor kaptam. 2001 elején. Nem sokkal később magántanuló voltam, mert nehéz életem volt a suliban. 2001-ben vesztettem el a szép énekhangom, mert komoly torokgyulladásom lett.

2000-ben indult egy új élet, ami egy kicsivel volt jobb. Megváltozott a hangulatjelenségi zónám és új dolgokat ismertem meg. És a Romantica csatorna telenovellái is az életem részesei lettek. Megjelent Natalia Oreiro második albuma, a Tu Veneno és Enrique Iglesias: Cosas del amor című kazettája is.

Mikor 2023 végén volt a torokgyulladásom és sokat feküdtem akkor sok időm volt gondolkodni. A 2024 eleji hányásos éjszaka is eléggé kidöntött. Ekkor eszméltem rá arra, hogy mi lett volna, ha ekkor és akkor másképpen alakul az életem? És kisebb megnyugvást kezdtem belül érezni. Megijedtem attól, hogy mi várt volna rám, ha a 2000/2001-es tanévben folytatom az életem a zeneiskolában? Biztos többet szenvedtem volna és akkor a 2001-ben kicsúcsodott depresszióm is komolyan elás. Talán a 2000/2001-es tanévben buktam volna. Ki tudja? Szinte biztos hogy igen.

A másik trauma az, amit elkezdtem feldolgozni a speciális iskolában történtek. 2007 tavaszán égettem el az angol dolgozatomat a suliban. Akkor ért engem egy súlyos lelki abúzus az egyik tanárom által, aki a karomat is megragadta. Nem szívesen emlékezek erre a napra, mert ha csak eszembe jut, akkor rossz érzéseim lesznek. Az angol dolgozatom azért égettem el, mert egyes lett és a tanárnő azt mondta, nem írja be, mivel pszichiáternél voltam sokat, és nem voltam az óráján. Megjegyzem az a nő nem egyszer bántott lelkileg. Meg is alázott. Egy képmutató és álszent nőről van szó, aki gyógypedagógusnak tanult!!! De nem volt rá alkalmas. Sem ő, sem pedig a galerije. Abban az időben gyakran kellett járjak a pszichiáteremhez, mert nehezen viseltem a speciális sulis életem.

Emlékszem, amikor a dolgozat elégetése történt, akkor a nővérem munkahelyére menekültem, mert nagyon sokkos állapotban voltam. Úgy volt, hogy nem megyek vissza a suliba, de sajnos a 2007/2008-as tanévben mégis vissza kellett mennem. Az iskola akkorra már egy másik épületben volt, ahol egyre rosszabb volt a helyzet. Még többet buziztak. Buzi Bence voltam ott. Mindez azért volt, mert felvállaltam a telenovellás és latin zenés rajongásom mikor elkezdtem odajárni. Egyesek szerint ez nem fiús hobbi volt. És? Kinek mi köze volt ehhez? Mindenki mást szeret! Ennyi! Én sosem mondtam le mindazokról az általam szeretett dolgokról, amik érdekeltek, mert ezek okoztak örömöt az életemben.

2007 őszén csupán néhány hetet jártam a speciális iskolában, de nem mindennap mentem be. Ekkor kezdtem lógni. Olyan feszültségeket teremtettek nekem, hogy kibírhatatlanná vált az életem. Budapestet jártam egésznap és alig vártam, hogy otthon lehessek. Egyre jobban gyűlöltem a speciális sulit. Ott nem egyszer fejeztem ki nemtetszésem és igen, néha elkáromkodtam magam. Pl. informatika órán. Faszom tudja. J Hogy őrjöngött az-az elmebeteg tanár, aki sosem volt türelmes és mindig kiabált velem.

Mit vártak tőlem ezek a „gyógypedagógusok? A tiszteletem elvesztették egy életre. Csalódtam bennük. Főleg a kézműves tanárnőmben, akit nagyon szerettem, mert barátságos volt és segítőkésznek tűnt. Ő a picsába küldött el mindenki szeme láttára, mert viccelődtem egy osztálytársammal. Abba gondoljon bele az olvasóm, hogy mi zajlik egy olyan emberben, aki kiábrándul egy olyan iskolából ahol buzizzák, gúnyolják a hangját és mert más az érdeklődési köre?

2006 végén sok mindent megtudtam az iskoláról. Volt két srác, akik olyan dolgokat árultak el, amiktől csak néztem. Nem egyszer panaszkodtak a tanárokra, ill. a körülményekre. Az addigi rossz tapasztalataim megnyomták bennem a vészcsengőt és tudtam, hogy valahogy el kell onnan kerüljek, mert nagyon rosszak voltak a körülmények. A 2006/2007-es tanévben történt meg az, hogy összevonták az osztályom a suttyó osztállyal. A buzizás akkor még inkább intenzív lett. Mindennapom rosszul telt el, mert nagyon féltem és akkor kezdtem el többet enni a kelleténél. Sokkal többször vonultam és szigetelődtem el. Volt, amikor a sok buzizás miatt sírva fakadtam. Haza akartam jönni úgy szenvedtem. Vágytam a sorozatokra, a latin zenére. Emlékszem egyszer majdnem kijött a feszültség sírásban, amikor a Music Store-ban nézelődtem. Szerencsére ott akkor nem volt baj. Szép is lett volna! A Music Store egy menedékbolt is volt egyben, mert ott jól éreztem magam. Ott vettem meg az első USA latin zenei CD-im 20 évvel ezelőtt.

Amikor 2007 őszén is buziztak, főleg a srác, akit felkaroltam, az végleg kiverte nálam a biztosítékot. Pisti (nem István!) akinek sokszor segítettem, mert az apja bántalmazta annyira megbántott, hogy a focipályán sírni akartam, de ehelyett elnyomtam magamban. Pedig kijöhetett volna, de nem akartam, hogy bárki lásson! Hamar hazajöttem. Volt, hogy szünetben álltam fel és jöttem haza, mert azt a kellemetlen légkört nem bírtam idegileg. Pistiben mélyen csalódtam, mert azt hittem szeret engem. Én mellette voltam a nehéz időkben. Mikor szüksége volt rám ott voltam.

Az utolsó napom a speciális suliban maga volt a rémálom. Sokszor loptak ott telefonokat. Egyszer annyira felhúztam magam a Misi buzizásain, hogy buszra szálltam, de nem találtam a telefonom. Visszasiettem a suliba és kérdőre vontam az osztályt, hogy hol a telefonom. Mikor megcsörgettek akkor derült ki, hogy a kabátom belső zsebében volt. Annyira ideges voltam, hogy olyan helyre tettem, amit nem is használtam! :/ Ekkor a tanárom, aki egyben az iskolaigazgató volt azt mondta, menjek a kézműves terembe, mert beszélni akar velem miután ebédeltek. Ekkor halálos fenyegetéseket kaptam a többiektől. Azzal fenyegettek, hogy agyonvernek hazafelé menet. A kézműves teremben rövid időt töltöttem, mert inkább úgy döntöttem, hogy soha többé nem térek vissza ide. Ekkor lett elegem végleg ebből a csürhéből! Féltem és nagyon megrémültem, mert tudtam, hogyha maradok és megvárom a tanárt, akkor nekem végem! Emlékszem, 2006-ban ketten is csúnyán megvertek! Ezt a mai napig nem tudom feldolgozni, mert súlyos traumának minősült. Mikor a pszichiáterrel próbáltuk feldolgozni sírógörcsöt kaptam és nagyon kifordultam önmagamból. Nem akartam megkockáztatni, hogy ez még egyszer bántsanak. Elmenekültem! Futás közben halálfélelmem lett. Attól rettegtem, hogy lesben állnak a suttyók. Könnyek gyűltek a szememben. Úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilmben lennék. Mikor a buszmegállóhoz értem pont jött a 90-es és felszálltam rá. Ám azonban ott sem éreztem biztonságban magam, mert a 21-es fent volt a Normafánál és féltem attól is, hogy onnan is figyelhetnek. Szerencsére nem volt baj! Mikor a Déli pályaudvarra értem akkor kezdtem nyugodtabb lenni. Tolakodva siettem le a 2-es metróba és sokkos állapotban érkeztem haza. Mikor a lakásba léptem akkor nyugodtam meg teljesen. Mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Szüleim és a tesóm megdöbbentek és nem engedtek vissza abba a pokolba. 2007 volt az-az év, amikor súlyos lelki törést szenvedtem el. Ekkor szembesültem más dologgal is, ami kihatott a későbbi életemre. Teljesen kiábrándultam sok mindenből. Tomboltam, sírógörcsöket kaptam és napokig rémálmok gyötörtek. Volt idő, amikor az utcára is félve mertem kimenni. Gyökeresen megváltozott akkor az életem.

Mi lett volna ha…?

Ha 2007-ben nem égetem el a dolgozatom és nem történik meg az abúzus, akkor nagy valószínűséggel a következő tanévet is ott töltöm a speciális iskolában. Talán ez volt az ún. útlevelem a szabadulás felé. Azzal, hogy ez a dolgozatégetés megtörtént azzal is elindult a változások felé egy új „járat”. Ugyan 2007 őszén rövid időre visszatértem, mégis szembesültem a helyzet súlyosabb mivoltával. Nemcsak én voltam kipécézve, de mások is. Az egyik srác Szerbiában kezdett végül új életet. Amikor én is megszabadultam végérvényesen ettől a speciális sulitól akkor komoly viselkedési zavaraim lettek. Ez utólag a Mozaik közösségbeli életemre is jócskán kihatott. A speciális suliban ismertem meg István barátom. A 2007/2008-as tanévben már nem járt fel, mert kórházba került az asztmája miatt, később munkahelye lett. István később elmondta, hogy ellenem akarták fordítani. Akkor aztán teljesen kész lettem! Még több mindent tudtam meg tőle, amiket a hátam mögött mondogattak. Pl. a tanár aki megragadta a karom, a szakállas állat (én így hívom már) egy órán a hátam mögött beszélt rólam. Volt egy osztálytársnőm, aki rajongott a mesékért. Közölte, hogy megpofozott volna. Erre a szakállas állat azt mondta, hogy összetört volna engem és a maradványaimat kiszórta volna az udvarra. Mikor István ezeket mind elmondta nekem a teljes kiábrándulás csak nagyobbá vált. Emlékszem 2 kupica tequilát is lehúztam. Mindig tisztán ittam, mert jobban üt. Egy gyógypedagógus hogy mondhat ilyet?! És akik buziztak azok megúszták?! Utólag belegondolva ebbe, semmi értelme. Elvégre abban az iskolában nem voltak lehetőségek. Maradtak buták és szánalmasak. Csak ezt tudom erre írni. A meserajongó lány is megjegyzéseket tett rám. Ennyi erővel én is megtehettem volna, mert a mesék is hasonlóak mint a telenovellák. A telenovellák felnőtt mesék, ha úgy vesszük. Akkor a lány mi alapon tett megjegyzéseket a hátam mögött? Utólag már ez sem érdekel, hisz ő is szánalmas volt, mert alárendelt személynek tartottam.

Nővérem 2008 nyara előtt azt tanácsolta nekem, hogy esti tagozaton folytassam a tanulmányaim. Ehhez azonban újra kellett kezdenem a 9. évfolyamot, ugyanis a speciális suliban nem voltak megfelelő iskolai követelmények, amelyek érettséget adnak. Az a fajta tudás nem volt meg bennem ami elég lett volna a sulihoz, ráadásul a bizonyítványomat sem adták oda. Sem ezt, sem pedig az ECDL vizsgáim eredményét. Érettségit sem adott a suli, mert csak szakmát lehetett tanulni. Egy ún. rebootolás indult. 2008-tól 2013-ig esti tagozatos lettem. Azért tartott 5 évig, mert 2011-ben kaptam idegösszeomlást. Így egy évet csúsztam. 2013-ban érettségiztem le. Az esti iskolában nem kellett félnem a tanáraimtól és az osztálytársaimtól, de a tananyagoktól igen. Mindig lemaradásoktól szenvedtem, mert lassan ment belém a tudás. Keményen kellett dolgozzak azért, hogy leérettségizhessek! Sok mindenben fejlődtem és érettebben láttam a körülöttem lévő dolgokat. Ezt főleg az irodalomnak köszönhettem. Sokat olvastam a szöveggyűjteményeket. Főleg azokat a novellákat olvastam, amiket nem vettünk az órákon. Rengeteg novella és vers érdekelt az irodalmi szöveggyűjteményekben.

2013-ban érettségi vizsgákat tettem, de sajnos a mentális és lelki egészségem teljesen tönkrement. Nem tudtam közösségekbe járni, mindenkiben kételkedtem és mindenkiben a rosszat láttam. A speciális suli emléke teljesen tönkretett emberi kapcsolatokat. Maradandó lelki károkat szenvedtem el. Bizonyos kapcsolatok elvesztése is végleg megviseltek. Mikor esti iskolás lettem akkor mélyen elnyomtam magamban mindent, mert nem akartam emlékezni. Sírni sem akartam! Kijött egy fóbiám, azonban ami később komoly gondot okozott és részben ez okozta a 2011-es idegösszeomlásom. De a fóbiám kiváltották külső hatások, családi problémák és persze az autizmus kísérő betegségei.

Ennyi év után visszagondolva ezekre a rossz emlékekre már másképpen élem meg a múltam. Felejteni nem tudok sajnos, mert rémálmok gyötörnek, ráadásul a poszttraumás stressz is kialakult bennem. Ez egy rettenetes betegség, ami nem hagyja, hogy lezárjam a múltat. Elég egy szag, egy illat, vagy hasonló akkor előjönnek a múlt borzalmainak emlékei és rosszul érzem magam. Ekkor türelmetlen, ingerült és nagyon feszült leszek. Hogy ne legyen teljes káosz és kiborulás akkor kissé hiperaktívvá válok, és nagyon gyerekesen kezdek viselkedni.

Eszternek elmondtam azt is, hogy mennyire igaza volt neki és Victornak azzal kapcsolatban, hogy nem vállalhatok munkát. Első nap után kirúgnának, mert egy konfliktust nehezen viselnék. Rögtön betámadna a múltbéli trauma és kész! A mentális betegségem eléggé rossz. Közösségekben sem találom meg a helyem. Az elmúlt években felemás tapasztalataim voltak. Ugyan a közösségbeli zavartabb viselkedésem megszűnt, de rengeteg nehézségem maradt. Nem részletezném ezeket. Eszter megkérdezte járok e valamilyen közösségbe, de mondtam neki, hogy már nem vágyom rá. Természetesen, ha lehetőségek adódnak megpróbálhatom, de nem várok el már semmit sem. Nagyon beszűkültnek tartom a társadalmat. Nagy részük csak politizálni tud, sok álérdeklődővel szembesülök. Egyénileg oldom meg a helyzetet. Külön-külön találkozok másokkal és ez jót tesz nekem. Nincs annyira időhöz kötve akkor semmi.

Victornak volt egy érdekes mondata mikor a Népligetben sétáltunk legutóbb. Szerinte a kezelőorvosaimnak abban kellett volna segítenie, hogy bizonyos kezelések során lemenni a tudatalattiba, felhozni az adott traumákat és közösen feldolgozni. Meg kellett volna tanulnom azt, hogyha felszínre jön egy rossz emlék, akkor könnyedén kikapcsolhassam. Mikor ezt Eszternek mondtam, azt mondta, hogy ebben nem tudott segíteni, mert nem rendelkezett ilyen tudással. Amikor az Ébredések alapítványba jártam és beszéltem néhány kifejezetten szörnyű emlékről sírásban törtem ki. Annyira megviseltek az emlékezések hogy nagyon rosszul lettem. Volt Victor előtt egy srác, akivel még a covid idején ismerkedtem össze. Együtt is töltöttünk egy éjszakát. A srác Csepelen lakott és pszichológiát tanult. Mondta, hogy nekem veszélyes lenne egy hipnoterápia. Volt egy könyve, amiben a mérgező emberekről esett szó. Egy légyölő galóca mintájú piros könyv volt. J Ezen sokszor nevetek. Mármint a könyv borítóján, ha eszembe jut. A sráccal végül nem jöttem össze, pedig majdnem megtörtént.

Eszternek elárultam azt is, hogy csinálom a fétises videóimat a meleg videó megosztókon, egyedi névvel. Megjegyeztem, hogy eleinte félve vágtam bele, mert féltem, hogy gúny tárgyává válok, ám idővel megszoktam és nagyon jót tett nekem. Mikor ezt csinálom akkor a nézőim nem egy autistát látnak bennem, hanem egy férfit. És ez nekem nagyon sokat jelent! Nincs bennem szégyenérzet. Eleve nem halálos bűnt követek el és nem vagyok trash kategória sem. Sok meleg férfi rajong a videóimért, mert fantáziát látnak bennem és speciális sorozatomban. Közel 100 videóm van már. Ez nagy teljesítmény. Eszter szerint pénzt is kereshetnék ebből, de nem vagyok kurva. Nem a pénzért csinálom. Egyrészt fejlesztem magam és a gátlásaimat döntögetem le.

Az elmúlt években rengeteg mindent tapasztaltam meg. Vannak traumák, melyek feldolgozásra várnak. Április végén megyek a pszichiáteremhez és megkérdezem tőle, hogyan lehetne feldolgozni ezeket. Sokszor kérdeztem már erre, de a doktornő szerint a rémálmokkal már elkezdődtek a feldolgozások, de jelentősebb javulást abban látok, hogy a fent említett eseményeket elkezdtem más színben látni. Úgy érzem, hogy ennél több kell. A bántalmazások, amiket elszenvedtem a legnehezebb feldolgozni. Ha frissen ér, akkor a külső fájdalmak pár napon belül elmúlnak ugyan, de a lélek nem felejt. Magában hordozza a fájdalmak emlékét. A lélek fájdalma sokkal rosszabb sajnos. Rá kellett jöjjek arra, hogy az alacsony önbizalmam és a leértékelésem azért éreztem ennyire erősen, mert mások ezt sulykolták belém. Azzal hogy sorra lemondtak rólam mások, bántalmaztak, ocsmányul bántak velem azt éreztették velem, hogy értéktelen vagyok. Pedig nem! Értékes ember vagyok, akit nem tudtak elpusztítani! Akik bántalmaztak azok súlyos kárt okoztak bennem. De mindezektől függetlenül élek, alkotok és továbbra is imádom a latin zenét, ahogy eddig. Más a helyzet a telenovellákkal, mert már az újakat nem nézem meg. A közelgő Vivir de amort viszont tervezem megnézni.  

Mikor esti iskolában jártam meglepve tapasztaltam, hogy többre is képes vagyok. Igaz, ráment az egészségem, de mégis végigcsináltam a gimnáziumot. A fotózásaim során csodálatos képeket készítek. Remek fotósnak tartom magam, aki a részletekben merül el. Szeretném továbbfejleszteni ezt a tudást, mert még van min csiszolni. Szépen fogalmazom meg a cikkeimet, és jó témákkal foglalkozok. Csupa érték mindaz, amit csinálok. Igaz, vannak nálam tehetségesebbek, de senki sem tökéletes! Én sem! Nagyon magas érzelmi világgal rendelkezek, aminek egyetlen baja van, a hiperérzékenység. Amikor konfliktusokba kerülök, akkor bizony megbántom a másikat, mert azt érzem, hogy a másik fél bántani akar engem.

Amit nagyon bánok, hogy a Mozaik közösséggel nem tudtam rendezni a kapcsolatom. Évek teltek el, beletörődtem az elvesztésükbe. Főleg a Dani és Laci miatt vagyok szomorú. Szerettem őket nagyon. Lacit különösebben. Fáj, hogy sosem tudtam helyrehozni a kapcsolatunkat. Pedig sikerült volna, én tudom. Laci barátságának elvesztése az egyik legnagyobb fájdalmam és traumám, amivel egész életemben együtt kell éljek. A Mozaik közösséggel kapcsolatban annyit tudok írni, hogy nem nekem való volt. Nem illettem oda. Velük csúnyán viselkedtem, mert abban az időben képtelen voltam feldolgozni a melegségem és túl mély vízbe ugrottam. Ráadásul akkoriban a traumáim erősebbek voltak és teljesen más körülmények uralkodtak az életemben. Megbántottam őket, de ők is sokat hibáztak. Mikor a Támpont lelki segítő csoportjába jártam akkor két szexuálpszichológus is azt mondta, hogy vegyem fel azokkal a kapcsolatot akiket megbántottam. Nehéz volt, de megtettem. A Mozaik közösségbe nem térhettem vissza. Utána volt 1-1 közösség, de nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, mert ott is adódtak bajok, de szerencsére nem olyan súlyosak, amelyek korábban, mégis kudarcként éltem meg egy csomó mindent. Főleg egy barátságot, amiről kiderült, hogy a másik fél sosem szeretett igazából. Már nem akarok ezekre emlékezni. Ha mindig a múltra emlékezek, akkor akaratlanul is, de ismét átélem és ezért is esek vissza. Most azonban a két feldolgozás alatt álló traumáról cikket akartam írni, hogy jelezzem, kijutat találtam és így könnyebben le tudom zárni magamban a múltam egy sötétebb részét. Vannak barátaim, családom és egy csomó minden, ami boldoggá tesz engem. Ezeknek érdemes élni! A melegségemmel kapcsolatban is sok mindenben fejlődtem. Tudom, hogy értékes ember vagyok, ám sokféle hibatípussal is rendelkezek. Ezek is majd megoldódnak valamikor. Csak kérdés, mikor?

Ha előveszek egy régi CD-t, sorozatot vagy filmet akkor ismét előjönnek a múltbéli dolgok, hisz azokban az időkben rajongtam értük. DE csak a szépet próbálom kiemelni. Mert a múlt rossz oldala nem teheti tönkre azt, ami régen menedéket gyújtott. 

BEN