20 éve, 2004. március 2-án nagyon sok minden történt velem. Hivatalosan ekkor lettem tagja az Autizmus ambulanciának. Akkor jártam ott életemben először. Aznap még télies, napsütéses nap volt.
2004. március 1-én ért véget a Romanticán A szerelem varázsa (Hechizo de amor) második ismétlése a 130. résszel. Március 2-án pedig elkezdték ismételni helyette az Életem asszonya (La mujer de mi vida) című telenovellát. Aznap délelőtt nem voltam itthon, időzítővel vettem fel a sorozat első részét. Akkoriban 10:25, 16:45 és 1:00-kor adta a Romantica lila logósan a telenovellát. Épp úgy, mint A szerelem varázsát.
Reggel indultam édesanyámmal az ambulanciára. Egy vizsgálatra hívtak bennünket. Akkoriban 700 Ft-ot kellett vinni videókazettára. Ez akkor zavart, mert szívesen vittem volna egyet, mert akkoriban még nem volt drága egy üres VHS, ráadásul mindenféle színben is árultak. J
A 24-es villamos megállójában téli szél fújt, de sütött a nap. Még új volt nekem a megálló, ugyanis 2003-ban az utcámban középre tették a villamos síneket. Megszűntek a macskaköves járdák is. A 24-es villamosmegállója sokkal rendezettebb lett az átépítés során. Tőlünk pár megállónyira található az Autizmus ambulancia. Kissé ideges voltam, mert nem nagyon volt kedvem vizsgálatra menni. Akkoriban még csak egy diagnózisom volt. 2001-ben állapították meg nálam először az asperger szindrómát a Vadaskert kórházban.
Az Autizmus ambulancia egy családias és kellemes hely volt, ám féltem. Mégpedig attól hogy mik lesznek. Még csak 17,5 éves voltam. Hajam bozontos, kissé kócos volt. Készült a vizsgálatok során videófelvétel, de sajnos azt nem tudom megosztani, mert vizsgálati anyag.
Az alagsori üvegtéglás teremben ismertem meg Dr. Németh Krisztinát, aki egy kedves és nyitott pszichológusnő volt. Akkoriban nagy telenovella rajongó voltam és még nem volt meg a lexikonom, a nagy Romanticás. Akkor még csak egy kisebb könyvecském volt amibe telenovellás színésznők fotóit nyomtattam bele a Lurdyban lévő DiákNet pontban. Ezt mutattam meg Krisztinának. Régebben az volt, hogy amik nagyon érdekeltek, azokat mindig szerettem másoknak is megmutatni. Én is nyitottabb voltam anno. Azzal hogy magammal vittem mindig valahova egy általam szeretett dolgot azzal próbáltam megmutatni milyen vagyok. Még nem volt fogalmam és elég tapasztalatom az élet nehézségeivel kapcsolatban. Ha visszagondolok a 20 évvel ezelőtti önmagamra, picit szégyellem magam, mert még kiskorú voltam, gyereknek számítottam hivatalosan és másképpen viselkedtem. Másként fogtam fel az életet és máshogyan láttam a világot. Akkor még nem volt bennem felelősségtudat. Érdekes, közel a nagykorúságomhoz még az élet nehézségeit sem éreztem, csak a sajátomét. Nem tudtam akkoriban milyen is a világ sötét oldala. Teljesen éretlen voltam. Egy szomorú álmodozó. Istvánt még nem ismertem. Nem voltak barátaim sem.
Krisztinával sok mindenről esett szó. Főleg rólam, hogy miket szeretek csinálni. Akkor mutattam meg neki az első színes nyomtatásos könyvem. Sokat beszéltem a telenovellákról és a kedvenceimről. Aznap kaptam meg a második aspergeres diagnózisom, de akkor sem fogtam fel még kiskorú fejjel hogy ez milyen következményekkel járhat. Miután hazajöttem megnéztem VHS-sen a 10:25-kor vetített Életem asszonyát és közben ebédeltem. Úgy fogtam fel azt a keddi napot, hogy lezajlott egy vizsgálat és visszatérhetek az akkori szokásos mederbe. Aznap nem mentem netezni a Lurdy-ba, hanem otthon voltam. Kissé megviselt az a délelőtt, ugyanis féltem hogy újra kórházba akarnak küldeni, mint anno 2002-ben. Minden akkori új vizsgálat félelemmel töltött el engem. A Romanticás VHS kazettáimat nézegettem aznap ami elterelte a gondolataimat. 2003. december 24-én lett új videónk és orrba szájba vettem fel különböző sorozatok részeit videóra. A 2004-es év viszonylag egy gondtalan esztendő volt. Rengeteg új zenét ismertem meg. Ebben az évben rendeltem meg az első latin zenei CD-imet az USA-ból és készült el két kedvenc sorozatom. A Sabor a ti, amelyet 2005-ben láttam a Romanticán, és az Amor del bueno, amit csak dvd-n láttam 2008-ban mert magyar változat sosem készült a telenovellához.
20 év után esős, borongós időre ébredtem fel. Nem sütött a nap. Most már 37,5 vagyok. Érettebb, ám megrekedtem egy bizonyos szellemi szinten. Felnőtt vagyok, de gyermeki viselkedési formákkal. Ezt anno Eszterrel átbeszéltük. A családom mindig mondogatja, hogy nőjek fel. Már felnőttem, de megmaradtam gyereknek is. Nővérem szerint olyan nem lehet. Ezt ő nem érti sajnos, ahogy sokan mások sem. Ma már tudom, hogy az autizmus komoly skarlátnak számít, mert a társadalom totálisan beszűkült, akiknek egy rétege ugyan elfogadó, de a többi rétege nem. Dr. Németh Krisztina, Vadasné Mária és Eszter próbálták megértetni velem, hogy az autizmus egy érték. Azt olvastam, hogy királyi betegségnek tartják. Pedig nem betegség, hanem egy állapot. Hiába a sok pozitívuma az autizmusnak, a társadalom nem elfogadó rétege tesz arról, hogy háttérbe szoruljunk mi érintettek. Tudom sajnos, hogy ez sosem fog megváltozni. Ugyan az autizmusom miatt sok mindenben vagyok tehetséges, mégsem dolgozhatok. Főleg a mentális problémáim miatt. A kapcsolatok építése is nehéz. Bár sok fejlesztést kaptam, mégis vannak nehézségeim. 10 éve, 2014-ben szembesültem azzal, mi is a felszínes kapcsolat, milyen az, amikor az ember barátságot ígér, de nem lesz belőle semmi és még sorolhatnám. A 10 évvel ezelőtti Zoli és Pali ügy az élő példa erre. Mára mindkettejüket mélyen megvetem és elítélem. Sosem kellett volna őket megismernem! Komoly lelki károkat okoztak bennem, amelyek nem gyógyulnak be sosem. Amilyen érzelmi állapotba kerültem miattuk sajnos ezért vesztettem el Laci szeretetét és a Mozaikot. Nem voltam jól és nem tudtam kellően odafigyelni azokra, akik állítólag szerettek. Főleg Lacira nem. Olyan mentális visszaesésen mentem keresztül, ami tönkretette a barátságunkat. Néha a 10 évvel ezelőtti dolgok máig kísértenek. Mentálisan sosem jövök rendbe. Nemcsak a 10 évvel ezelőtt történtek miatt, hanem az eddig átélt traumák végett. Mindenkinek más a lelki és mentális immunrendszere.
Ma már teljesen más lett az életem. Sokkal érettebben tekintek a világra, ám nagyon kell vigyáznom, mert tudom, hogy milyen a társadalom. Vannak barátaim, mellettem van a családom, ám a családtagjaim nehezen tudják kezelni az időközönkénti kiborulásaimat. Ez az, ami nehezebbé teszi a dolgom, mert ők is sokat szenvedtek az életben. Párkapcsolatom is van, ami nyitott. Tudom, hogy nem tudom 100%-kosan boldoggá tenni Victort a bennem lévő korlátaim miatt. Ezért nagyon le vagyok törve. Nem tudnánk együtt élni, mert ehhez nem vagyok érett, ráadásul sok mindenben különbözünk, de mégis rengeteg mindenben egyezünk. Nem tudok 100%-kig önálló lenni, viszont nagyon sok mindent meg tudok csinálni egyedül. Az autizmus máig korlátoz és okoz nekem némi kellemetlenséget. Ugyan sok mindenben fejlődtem, mégis vannak olyan szakaszok, amelyekben ügyetlen vagyok. Mintha mozgáskorlátozott lennék. Közel a 40-hez már érzem magamban a lassulást. Gyakrabban fáradok el és vannak pillanatok, amikor nem tudok kellőképpen koncentrálni. Vannak türelmetlen időszakaim. Főleg ha többen beszélnek hozzám egyszerre. Az nagyon ki tud készíteni. Sokan azt hiszik, jobban ismernek, mint saját magam. Ez szintén rosszul esik nekem, mert én tudom, mit érzek valójában!
Most hogy Eszterrel már nincs közös munkánk kénytelen lettem önállóan döntögetni a korlátaimat. Soft pornós anyagokat készítek magamról és rakom ki meleg videós megosztókon. De ezek a fétiseimmel kapcsolatosak. Így próbálom megélni azokat a vágyaimat, amelyeket Victor nem tud megadni. Ha úgy vesszük, önellátó vagyok. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Korábban volt egy mesterem, aki megadta nekem a fétises dolgaimat és ezzel együtt fejlesztett is úgy, hogy segített bizonyos határokat sorjában ledöntögetni. Bátrabb lettem. Victor a fétiseimet nem szereti sajnos. Sok mindent hiányolok ebben az országban. Magyarországon rengeteg minden nincs. Pl. a spanyol zenei CD-imet rendelni tudom csak, mert az Mg Records-ban vagy egy Média Marktban nem kaphatóak a kedvenceim. A magyar Pride alap pillérekre van állítva. Nincs benne extra, ami mondjuk egy Folsom street-i fesztiválon megtalálható. Szórakozás szempontjából Magyarország rettentően egyszerű. Én már gyermekkoromban megalkottam a magam luxusait. 8-9-10 évesen még nem volt net, saját TV. Magnókazettára vettem fel a kedvenc filmjeimet, hogy azokat aztán külön meghallgathassam walkmenen, vagy magnón, fejhallgatóval. Ha szükségem volt spanyol zenei különlegességekre, a Music Store-ból megrendeltem magamnak. Különlegesnek éreztem magam ahányszor egy újabb ritka CD tulajdonosa lettem. Mikor aztán itthon már volt internet felépítettem az első oldalam, ami egy fórum volt. Később létrehoztam a weboldalam, majd a blogom. Ezek már sajnos nincsenek. 2012-es a jelenlegi oldalam, a harmadik blogom 2015-ben nyitottam meg, amit most vezetek. Érdemes tudni, hogy 2009-ben kétféle blogom is volt. Az egyik a fétiseimmel kapcsolatban, ám azt egyedi álnévvel vezettem. Ott is szabadjára tudtam engedni a fantáziámat. Akkor még nem vállaltam fel magam . A másik blogom olyan tematikájú volt, mint a jelenlegi. Bánom, hogy megszüntettem azokat. Simán meghagytam volna egy muzeális blognak. De akkoriban nagyon nehéz időket éltem. Az vigasztal, hogy a jelenlegi blogom már 9 éves. A régebbi csak 5 évig „élt”. Ez már mérföldkő! A weblapom idén lesz 12 éves!
Mai napig járok az Autizmus ambulanciára Krisztinához, de csak félévente, mert nagyon ragaszkodunk egymáshoz. Krisztina végigkísérte az életem. Szintén az ambulancián járok pszichiáterhez is 3 havonta kontrollvizsgálatra. Az autizmus ambulancia nagyon biztonságos, családias hely. Én nagyon szeretek odajárni.
Ahogy anno mai is nehezen viselem a körülöttem lévő világ változásait. Ezeket Krisztinával is meg szoktam beszélni. Krisztina szerint ez egy természetes folyamat. Krisztina mindig mondogatni szokta ahányszor találkozunk, hogy rengeteg mindenben fejlődtem. Ez igaz, de 100%-kig sosem leszek százas. L Az autizmusom eddig még képtelen vagyok elfogadni, viszont a melegségem szerencsére már rég elfogadtam. Ugyan sok kapcsolatom született, mégis rengeteg csalódások értek. Ma úgy élek, hogy nem szívesen mozdulok már ki. A 2021-es Gayrómeós csalódásom óta kissé zárkózottá váltam, ám nem hagyom el magam, hanem kimozdulok a lakásból, ahányszor csak tehetem. Új közösségekbe speciel már nem vágyom. Főleg meleg közösségekbe nem. Ha lehetőség adódik élek vele, de nem valószínű, hogy nekem való lenne. Régen nagyon akartam közösségeket, de rájöttem nincs bennük semmi összetartás. A meleg világ majdnem olyan, mint a heteróké. A melegek nagy része csak a szex miatt ismerkedik. A szex teljesen mást jelent nekem. Nekem fontosak az érzelmek és az érzések. Victorral ebben nagyon egyezünk, mert mindketten bújósak vagyunk. Nem a szex a legfontosabb nekünk, hanem a közös megértés és a szeretet. Victornak is beszéltem Krisztináról. Őt nagyon érdekli az autizmus témája. Szokott is olvasni ezzel a témával kapcsolatban.
Istvánnal vannak gondjaim. Nem bírom már a szórakozóhelyeket. István viszont igen. Nem képes megérteni, hogy nekem ezek a bárok túl hangosak, alig halljuk egymás mondanivalóját. Szinte közelünkben ülnek mások, egymás pofájukba röhögnek, és ettől kalapálni kezd a fejem. Istvánnal azt beszéltem meg, hogy a Café Montázsban lehetnénk, de elég drága az a szobabérlés, amit le lehet viszont fogyasztani. Legutóbb István 16 ezret csengetett ki. Nem várhatom el, hogy minden hónapban ennyit költsön! Ráadásul csak este 20:00-ig van nyitva a hely, hétvégén pedig zárva van a Café Montázs. 20:00 után pedig mehetünk egy másik helyre, ahol ezren vannak. Nem vagyok beljebb.
A Café Montázst szeretem, de sajnos megdrágult. Istvánnak annyiszor mondtam, hogy jöjjön fel hozzánk, mert itt csend van, nincsenek idegenek, akik hallják, hogy miről beszélgetünk. Az igazság az, hogy meguntam ezt a báros életformát. Már évekkel ezelőtt. Nem vagyok egy bulizós típus és este már itthon szeretek lenni a megszokott világomban. Egy olyan világban ahol nincsenek kívülállók. Évekig alkalmazkodtam Istvánhoz ezzel kapcsolatban, mert neki ez a báros beülögetés a kikapcsolódás. Sajnos az a bajom ezekkel a helyekkel, hogy egyrészt hallhatják, miről beszélgetünk, másrészt néha látnom kell más születésnapi buliját, aztán politizáló embereket. Néhol bömböltetik a zenét, amitől alig hallom Istvánt. Nem tudok úgy ráfigyelni ahogy kellene. Annyiszor próbáltam vele megértetni, hogy miért nem szeretem az ilyen helyeket, István ragaszkodik a bárokhoz. Ő is próbál megoldást találni, de erre nincs sajnos. Még a covid előtt voltak helyek, amikbe szerettem járni és ahol nem voltak sokan, de sajnos a vírus miatt sok hely bezárt. A Premier kult café sincs mindig nyitva. Szívesen mennék Lábán Katalin bárjába, az RS9-be, de csak akkor van nyitva, ha színházi nap van. A vírusra és a háborúra hivatkozva egyre drágábbak ezek a beülögetős helyek. A kedvenc pizzériám, a Pink Cadillac is megszűnt sajnos, amely a Ráday utcában volt. Nem tudom, hogy oldom meg ezt a helyzetet. Majd csak keresek rá egy megoldást. A Mamut 2-ben lévő Promenád helyet is szerettem, de már az sincs. Ott volt egy elszeparált helyünk Istvánnal, amit szerettünk nagyon.
Krisztinának minden félévben elmondom, hogy mik történtek velem az elmúlt hónapokban. Krisztina, Eszter és Victor mind azt mondták, hogy olyan dologba ne menjek bele, ami nekem nem jó. Pl. a báros alkalmak. Gondolnom kell néha az Istvánra, aki rengeteg gonddal küzd. Vannak dolgok, amelyeket nem írhatok le se az újságomba, sem pedig a blogomba. Személyes, bizalmas infók. Így ezek most kimaradnak.
Szerencsére nem olyan ember vagyok, aki belemegy olyan dolgokba, ami nem tetszik neki. Nem keveredek rossz társaságba. Megérzem, ha veszély leselkedik rám. Istvánnal kapcsolatban vagyok engedékeny. Csak sajnos már ezt nehezen viselem, ugyanis a bárok és a kocsmák nem az én világomhoz tartoznak. Istvánnak én vagyok az egyetlen barátja és csak nekem meri elmondani a bizalmas dolgait. Ezzel nincs baj, sőt! Megtiszteltetésnek veszem ezt, csakhogy a bizalmi dolgokat senki se hallja meg. Nálunk nem lenne baj, mert itt a Világom Valós Központjában senki sem füleli mindazt, amit István elmondana nekem. Egy bárban viszont hallanak mindent. Ha bömböl a zene, akkor hangosabban kell beszélni, ráadásul leterhelődök. Egyik nap, amikor István nálunk volt akkor értelmetlen volt a Klinikák közelében lévő bárba menni, mert ott a tulajdonos hallotta, hogy miket mondott nekem István a munkahelyi problémáiról. És nehéz volt kétfelé figyelnem. Az Mg Records-nak van egy kávézós részlege, de sajnos oda Istvánnal azért nem megyünk, mert ott nincsenek alkoholos italok, ráadásul hamar zárnak. Pedig az Mg Records-ba szeretek menni. Nemcsak lemezeket veszek ott, hanem néha megiszok egy ásványvizet. Persze a forróbb napokon. Az Mg Records csendes hely. Igaz, hogy ott is megy néha a zene, de el lehet lenni ott. Nem egy bulizós szórakozóhely. Istvánnal mindig gond van, ha elmondom neki, hogy nem vágyok bárokba. Sok éven át mindig alkalmazkodtam hozzá és elfogadtam azokat a dolgokat, amelyeket ő akart. Mikor István elkezdett dolgozni és csak havonta 1x tudtunk találkozni akkor még egy ideig működött a báros megoldás. De ahogy teltek az évek ezt egyre unalmasnak találtam és másra vágytam. Sokszor előjön az autós túrákkal, de ő beismerte, hogy az neki is jó. Az utóbbi időben már az sem tetszett, mert ugye én, amikor elmegyek valahova, akkor fotózok, megörökítem a pillanatokat. István sok esetben nem tart velem, mert az autójára vigyáz. Ezzel nincs is baj, de akkor is a kocsija mellett van, amikor senki sincs körülöttünk. Nem mindig tudom István bevonni a dolgaimba. Néha úgy érzem ráerőltettem a videós szereplést, holott közös emlékeket akartam és ezzel együtt megosztani vele a világomat.
Fontosnak tartottam azt, hogy ezt is megosszam a cikkemben, mert régóta nyomaszt ez az ügy. Sosem ártanék Istvánnak. Csak egyszerűen meguntam ezt a monotonitást, ahogy sok mást is. Az elmúlt 20 évben sokféle kapcsolatra tettem szert, melyeknek nagy része nem működött. Ahányszor tönkrement egy kapcsolatom mindig padlóra kerültem. 20 éve még nem fogtam fel ezt így, hisz nem voltak barátaim. Pedig lehetett volna egy. Olivér. 2002-ben, amikor az OPNI-ban voltam a rehabilitációs osztályon megismertem egy srácot. Nagyon kedves volt. Az arcára máig emlékszem. Én csesztem el ezt a kapcsolatot, mert féltem belevágni egy barátságba. Nem tudtam mivel járhat. Ugyanígy voltam a 1999-ben, amikor egy Máté nevű fiúval ismerkedtem meg. Ő nem bántott, rendes volt velem. De nem tudtam mit kezdeni egy új helyzettel. Talán féltem a változásoktól. Voltak időszakok, amikor magam sem tudtam mit is szeretnék. Néha ezekről is szó esett Krisztinánál és Eszternél. Most 20 év után a felnőtt autizmusommal élek együtt. Rigler doktornő, a gyermek pszichiáterem azt mondta a szüleimnek, hogy kb. 25 éves koromra kinövöm az autizmust és beállok egy bizonyos szintre. Nem így lett. Az autizmust nem lehet kinőni. Életem végéig mellettem marad a nagy kékség. 20 év alatt sok minden megváltozott, de az autisztikus tünetek más irányt vettek nálam. Továbbra is nehézségekkel küzdök. Mai szemmel a telenovellákért már nem úgy rajongok, mint akkoriban. Szeretem a régi kedvenceimet, hű maradtam a műfajhoz, csak más dolgok is érdekelnek. Ilyen a kézművesség, fotózás, a meleg fétiseim világa, a lemezek gyűjtése és persze mellettük a sorozataim írása, nézése. Filmrajongó is vagyok és elkezdtem a színház iránt is érdeklődni Kocsis Juditnak köszönhetően. Sokoldalúnak tartanak, ami nagydolog, mert rengeteg minden érdekel. Mindig kitalálok új dolgokat. Sokszor rukkolok elő új ötletekkel, melyeket szeretek megmutatni az olvasó és nézőközönségemnek.
BEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.