FILMAJÁNLÓ: KÜLÖNLEGES ÉLETEK

Egy jó barátommal, akivel moziba szoktam járni elhívott vasárnap, hogy nézzük meg a Különleges életek című francia filmet. Nem hallottam róla, de amikor elolvastam a történetét elkezdett érdekelni. Az autizmussal kapcsolatos társadalmi problémákat feszegeti a történet. Olyan emberekről szól, akik arra áldozzák az életüket, hogy autista embereket karoljanak fel, segítsék őket. Főleg a főhős Bruno, akit a Bíbor folyókból ismert Vincent Cassel alakít. Egy csodálatos karakter, akire fel lehet nézni. Mérhetetlen türelmével, segítő szándékával egyből belopta magát a szívembe.

A Különleges életek olyan autista fiatalokat mutat be, akik súlyosan érintettek. Ezek a fiatalok teljesen kiszolgáltatottak, kevés lehetőségük van arra, hogy önállóak legyenek. Van egy karakter, aki mániákusan rajongott a mosógépekért és minden ezzel kapcsolatos régi reklámot megnézett. Sajnos ő azt is csinálja, hogy szereti meghúzni a metrók vészfészkét, mellyel galibát okoz másoknak. Olyan autista is volt, aki önmagára volt veszélyes. Intézetben ápolták és egy sisakot viselt. Látszott rajta a totális bezártság. Ha ki akarták zökkenteni, akkor erősen támadott. Érthető, hisz megzavarták a világában, ahol biztonságban érzi magát. Én is úgy vagyok, ha valaki kizökkent a megszokott ritmusomból, akkor az eléggé meg szokott viselni, de nem támadok meg senkit sem. Csak a szavaimmal vagyok támadó.

A film bemutatta milyenek az autisták és hogyan viszonyul hozzájuk a társadalom. Voltak jelenetek, amelyek megviseltek, mivel én is érintett vagyok az autizmusban, és nekem is komoly nehézségeim vannak az állapotom miatt. Ha enyhe is vagyok, ugyanúgy nehezek a mindennapjaim. Másképp élünk, másképpen gondolkozunk, másféle szabályaink vannak. A társadalom pedig nehezen tűr meg bennünket. Képtelen kezelni minket. Részük nem is akar. Nehéz esetek vagyunk, de mégis különlegesek. A Különleges életek megmutatja hogyan viszonyul egy munkáltató az autizmussal élőhöz. Sajnos abúzusos jelenetek is voltak, ahol az érintetteknek kellemetlenségeket kellett elszenvedniük. Mindezt azért, mert nem értették meg őket, és azt sem, hogyan is működnek. A legfelkavaróbb rész az volt, amikor a mosógépmániás srác, aki kudarcot élt meg és a kedvenc reklámjai nyugtatták meg, az anyja Brunótól, a főhőstől azt kérdezte: Mi lesz vele, ha meghalok? Főbe lövöm magam, aztán őt. Az aggódó anya tekintete rémisztő volt. Mintha egy horrorfilmes jelenet lett volna. Ráutalt arra, hogy a mai világ mennyire gonosz, elutasító, kegyetlen és nem akarja a fiát magára hagyni egy ilyen közegben. Sajnos én is úgy látom ezt a társadalmat, hogy egyáltalán nem elfogadó. Nemcsak kirekesztő, de gáncsoló is. Sok társadalmi csoport az autistákat eldugná, elszigetelné a „normális” emberektől. Sok autistát intézetben kezelnek, ahol a szedálásban keresik a megoldást, ám egy idő után onnan kikerülnek. És azután hova? Mi lesz velük? Van, aki az utcán végzi és van olyan, akinek szerencséje lesz. Bruno és munkatársai 40 érintett autistát kezelnek, ahol megpróbálják őket fejleszteni, talpra állítani és beilleszteni őket a társadalomba. Az ő megpróbáltatásukat mutatja be a Különleges életek. Olyan segítő is volt sajnos, aki feladta, aki nem volt elég türelmes ahhoz, hogy helytálljon. Küszködtem a könnyeimmel, mert sok tapasztalatom van a társadalommal kapcsolatban. Tudom milyen az, amikor x,y nem maradt mellettem, mert elfogyott a türelme. Akadt olyan is, aki azért nem akart barátkozni, vagy párkapcsolatot fenntartani velem, mert van az enyhe autizmusom, amely a furcsa viselkedésem okozza. Menekültek tőlem, mintha csak egy leprás lennék. Van, aki hamar feladja. Sajnos ilyenek az emberek. Az a legdurvább az egészben, hogy sok esetben ugyanazt a sablonos magyarázatot kaptam mindig. Tudtam én, mi a helyzet. Túlságosan is. „Te speciális törődést igényelsz, amelyhez bocs, nincs türelmem, sem pedig kedvem…” Ezt kapom már hosszú évek óta. Ha nagy nehezen próbálok is kapcsolatokat építeni, az autizmusom okozta zavarok közbeavatkoznak és az a kicsi építőkockás házam is darabjaira hullik. Én belül ezt a hasonlatot mondom. Egy új emberi kapcsolatot úgy képzelek el, mintha építőkockákból alkotnék egy házat. Személyenként egy ház. Ha elmegy valaki az életemből az adott ház összedől és kezdhetem elölről az egészet. Hiába az érzékenyítés, hiába az éves autizmus világnap, az társadalom zöme inkább bezár ajtót, ablakot, mert így a könnyebb. És a magyarázkodásból elegem lett. Kissé szorongtam a film közben. Még a volt AURA-s társaim is eszembe jutottak.

A Különleges életek tetszett nekem és újra megnézném, de max. tekerve. Állítólag készült hozzá szinkron is. Bauval, a filmes barátommal elmentünk a film után egy cukrászdába, amely közel volt a Lehel térhez. Ismertem a helyet. Nagyon finom fagyit árultak nyáron. Most is volt, de mivel tél van, így egy süti mellett döntöttem. A csillárt és a kőfalakat is lefotóztam. Az utóbbit azért, mert egy arcot véltem felfedezni benne. Kicsit Bőrpofa jutott eszembe róla. J

Bauval kibeszéltük a filmet és sok olyasmit mondott, amire én nem figyeltem a Különleges életek alatt. Azt is megjegyeztem, hogy ebben a filmben is erősen érződött a társadalmi különbségek, a megfelelési kényszeres helyzetek, amelyek az egész világban megtalálhatóak. Vagyis nem szabad másnak lenni, mert elég egy hiba és máris kívül tágasabb. Durva, de ez a meglátásom.

A jó meleg metróban

Bauval a hidegből a meleg 3-as metró felé mentünk. A Lehel téren csak az egyik vágányon állt a metró, mert hétvégén csak innen jár Újpestig. A Lehel térnél kellemes meleg volt, bár erősen érezhető a régies kosz szag. Sajnos elég sokáig a Különleges életek hatása alatt voltam és egy kis metrózásra vágytam. Bau az Árpád hídnál leszállt, én pedig most kivételesen csak Újpest-városkapuig mentem.

Füstös, vidéki szag volt és hideg, mivel ez kéreg alatti. Vasárnap este volt már, alig járt arrafelé egy lélek. Ilyenkor sokkal jobb fotózni. Picit félelmetes volt a hangulat, főleg Köki irányából érkező sikoltozó metró.

 

A Dózsa György úttól a Lehel térig lassabb volt a menet, mert arra a vágányra fordult, ahonnan Újpest-központ felé mennek a metrók. Fel is vettem az utat.

Mindig is szerettem azt amikor a Lehel teret elhagyva Újpest felé mentem, mert akkor a metró menete változik, indul egy új útszakasz. A világító lámpatestek is egyre többen vannak. Most is, csak a Dózsa György út mellett nem sokkal már újabb, világosabb lámpák ontják magukból az erős, meleg fényt.

A 3-as metrópótló iszonyatosan gyorsan, száguldva haladt végig. Lementem a Népligethez, hogy megnézzem, mi van a vaskerítés mögött.

Nincs nagy változás. A metróbejárat üvegajtaja még ott van. Az 1-es villamossal indultam hazafelé. Az utcán sem volt egyetlen lélek sem. Hazaérve kavarogtak bennem a Különleges életek egyes jelenetei. Lefekvéskor is. A film teljesen megbolygatta a lelkem. De gondolom az alkotóknak pont ez volt a célja. Megérinteni a lelket. Nemcsak az NT-seknek, de az érintetteknek is.

A Különleges életek mindenki számára kötelező és egyben elgondolkodtató alkotás!

BEN