FILMAJÁNLÓ: A GRINCS (2018.)

Nővéremmel és Lujzival ma délelőtt megnéztük a Grincs című rajzfilmet, amelyből már 2000-ben készült egy filmes verzió is Jim Carrey főszereplésével. Azt a változatot nem láttam. Kaptam egy Grincs menüt is amihez egy figura is járt.

Az új Grincs, egy idén készített rajzfilm, amely egy magányos szőrmókról szól, ki egy boldog városka melletti hegyoldalban él kutyusával, Maxxel. Amikor Grincs megtudja, hogy hatalmas karácsonyt rendeznek a városkában Grincs dühös lesz, mert számára ez az ünnep csak a szomorúságot és a rossz emlékek sorát hozza fel. Úgy dönt, hogy megfosztja az embereket a szeretet ünnepétől.

Újfent magamra ismertem a mesét nézve. Kicsit jellemileg hasonlítok Grincsre abból a szempontból, hogy amikor az ember annyira el van keseredve, akkor előtör egy olyan oldala, ami egyébként nem jellemző rá és olyat tesz, amit józan pillanatában nem csinálna. Grincs egyedül nőtt fel egy árvaházban karácsony, ajándék és szeretet nélkül. Amikor ez a visszaemlékezős jelenet zajlott számos gyermekkori emlékemmel találtam szembe magam, mégpedig a kisiskolás korszak múltjának emlékei csaptak arcul. Ugyan van családom, voltak szép karácsonyaim, de magányos kisfiú voltam, kinek nem voltak barátai egészen addig, míg István barátom meg nem ismertem 19 éves koromban. Grincsnek csak egy hű kutyusa, Max volt, akivel megosztotta az életét. Amikor a sors úgy hozta, hogy ki kell mozdulnia monoton környezetéből akkor a vidám kisvárosban szembesült a boldogsággal és a szeretettel, melyben nem volt része. Főleg akkor érte a trauma, amikor a városka az óriás karácsonyfát avatta fel. Ekkor tárult a néző elé Grincs szomorú története. Én nagyon sajnáltam Grincset, mert tudom milyen a magány, és azt is tudom, hogy mennyire pokoli érzés egyedül végigélni egy csomó mindent. Az, hogy Grincs miért lett árva nem derült ki. Visszaemlékszem arra a közösségre ahova 2013-ban kerültem. Minden lehetőségem megvolt arra, hogy boldog lehessek, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna. Számos barátom lehetett volna, de a viselkedésemmel elmartam őket magamtól. Utólag Lacit is. Az utóbbi napokban tettem még egy kísérletet arra, hogy megmentsem a barátságunk, de nem sikerült. Ez már menthetetlen sajnos. Bárcsak visszacsinálhatnék mindent, de esélyem sincs már erre. Mikor hazafelé utaztam a 2-es metrón, néztem, ahogy bemegy velem együtt a metró az alagútba és járt az agyam egyfolytában. Én vagyok a felelős azért, hogy elvesztettem azokat, akik egykoron talán szerettek. Túl sok elvárásom volt, túl sokat akartam barátokból, kapcsolatokból és programokból. Egyszerre akartam bepótolni x év egyedüllétet, de sajnos viselkedésem, a poszttraumás stressz, illetve más okok miatt összeomlottak a kapcsolataim. Az autizmus is benne van sajnos. Amikor pedig szerettem volna újabb lehetőségeket akkor vagy nem reagáltak, illetve elutasítottak. Persze hogy jött a visszaesés és a sokkal rosszabb állapot. Be kell vallanom hasonlóan keserű vagyok, mint Grincs. Van néha bennem egy pillanatnyi elkeseredettség, melyek hatására felelőtlen döntéseket hozok, melyeket nem gondolok át. Ellöktem magamtól számos embert a viselkedésemmel és a stílusommal. Erről minden alkalommal beszélek a pszichológusommal. Kaptam egy pszichiátert is, aki segít abban, hogy a sok gyermekkori traumám feldolgozhassam végre és új életet kezdhessek. Ez hosszú folyamat lesz, legalább 1 év. Fontos, mert nem szeretném, ha újabb kapcsolataim mennének tönkre, azért mert visszatérnek a múlt szörnyűségei. Rossz ez, mert egy illat, helyszín, szituáció, vagy akár zene is előhozhatja ezeket a rossz emlékeket. Hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Sokszor vagyok úgy elkeseredve, ahogy Grincs is a mesében. Ő olyan döntést hozott, amelyet a mese végére megbánt, de helyrehozta felelőtlen viselkedését és egy kislánynak köszönhetően másképpen kezdett el gondolkodni. Grincsnek megvolt az a bizonyos segélykiáltása a tettével, melyet az emberek megértettek, főleg a kislány, aki a végén megadta Grincsnek azt, amire mindig is vágyott. Az emberek is másképpen álltak hozzá.

A mese más, abban minden szép és csodás dolog megtörténik. A Grincsben lévő kisvároska hasonló, mint az én zokni alakú szeretetvároskám, Fantasma Valley. Szép és szeretettel teli. A valóság azonban teljesen más. Már sokszor leírtam azt, hogy a szeretet lassan múlóban van, és ki tudja, hogy mi lesz xy évtized, vagy évszázad múlva. Az idei karácsonyi készülődések, amiket plázákban, vásárokban látok csak a pénzközpontúságot tükrözik. Az emberek egyre elkeseredettek, gyűlölettel teltek, egyre több köztük a mentálisan beteg. Megbetegíti őket a környezet, a légkör, amiben élnek. Akik normálisnak tűnnek, azok java része meg le se szarja a másikat. Persze vannak kivételek. Nem minden ember rossz szerencsére, csak épp nem látunk az agyukba és nem tudhatjuk melyik a negatív, vagy pozitív karakter. A mai és a jövő generációi sincsenek eléggé megnevelve, mert a mai gyerekek pl. magányosak, egyedül vannak. Ez azért van, mert a szülők dolgoznak, kevés figyelem és törődés jut a gyermekeiknek. Nem is csoda, ha hogy a kicsik elkallódnak, rossz társaságba keverednek és aztán végül börtönbe, vagy javítóintézetbe kerülnek ahonnan aztán megbélyegezve, számkivetettként kerülnek ki. Az sem csoda, ha visszaesnek, alkoholisták, drogfüggők, majd hajléktalanok lesznek, mert a társadalom java kirekesztő, előítéletes. Tudom kicsit elrugaszkodtam a valódi témától, de ezek a sorok hozzáköthetőek a cikkhez.

a PESTIEST újságban ezt írták a meséről:

Újabb elgondolkodtató rajzfilmet néztem meg, ami már nem véletlen, mert sztem Isten akarta így, hogy nézzem meg. A mesék nemcsak elvarázsolnak bennünket, de sok hibáinkra is emlékeztet minket. Valahogy tanítanak is bennünket az élet könyvéből, amelynek van jó és rossz oldala. Aki kellő érzelemmel rendelkezik csak az nézze meg ezt az új Grincset, amely nemcsak megnevettet, de megtanít gondolkodni.

BEN