KIRÁNDULÁS KEMENCÉN

István barátom és én újra elmentünk egyet autókázni. Ezúttal Kemencén voltunk. Néhány hete került volna sor az útra, de sajnos a megfázás közbeszólt, így akkor el kellett halasztani az utat. Azonban most sikerült bepótolni és nagyon jól éreztem magam.

A 10:07-es zónázó vonattal indultam Nagymarosra. Szerencsére ma járt a 3-as metró így gyorsabban kiértem a nyugatiba. Útközben egy baráti társasággal utaztam, akik egy cuki kutyussal voltak. Mironak hívták. J Egy pici kölyökkutyus volt. Annyira édesen nézett. Nagymaros Visegrádig ment a társaság. Amikor Nagymaroson leszálltam István barátom várt a peronon. Autóba ültünk és egy hosszú útra indultunk. Kemence felé. A városról nem hallottam még. István barátom 20 évvel ezelőtt volt ott utoljára. A város csendes volt, számtalan elsárgult levél hullott. Beültünk egy bárba, ahol sültkrumplit ettünk.

Kicsit bizarr volt a hely, de eléggé nyugodt. Nem messze a helytől valami szeretetház lehetett, ugyanis gondozók jártak ki és be. Mielőtt visszamentünk volna az autóhoz István barátommal betértünk egy vegyesboltba ahol legnagyobb meglepetésemre lehetett kapni készen csomagolt pattogatott kukoricát. Rögtön vettem 2 csomaggal, mert Budapesten csak a mikrósból lehet kapni. Emlékszem tini koromban volt készen csomagolt patikukit, de aztán egyre több boltból tűntek el. István barátommal visszaültünk a kocsiba, hogy megnézzük a vasútkiállítást. Sajnos amikor odaértünk, nem voltak nyitva. Állítólag október 31-ig lehetett megtekinteni. Nem volt különösebben gond, sétáltunk egyet a közelben. Megláttunk egy hidat, ami alatt egy kis patak volt. 

István barátom beszélt nekem arról, hogy anno gyermekkorában horgászni hívták. Én még sosem pecáztam. Igazi türelemjáték, mellesleg nem vágyom a horgászásra. Istvánnal sétálgattunk tovább és egy erdős részre értünk.

Érezhető volt a természet öregedése. Ahhoz képest, hogy november van eléggé vénasszonyok nyara volt. Örültem neki. Már csak idő kérdése és beköszönt a zord tél. A természet öregedése mellett azért volt élet az erdőben. Megláttam egy pici gombát, nem messze pedig a hegyek találkozását. 

István és én újabb patakra bukkantunk, ami = volt egy zsákutcával, ugyanis nem lehetett átlépni rajta. 

Visszafordultunk és felfedeztünk egy éttermet a közelben. Az épület mellett macskaszerelemnek voltunk tanúi, ám nem örültek a kiscicák annak, hogy megzavartuk őket. J

Családias volt az étterem, bár nem volt nagy a választék. István marhahúst evett, én pedig spagettit. 

Kajálás után továbbsiettünk. Felfedeztük a kisvasút síneit és nem sokkal később felbukkant egy szerelvény is. Szerencse hogy az őszi hangulatban le tudtam fotózni. 

Miután továbbállt a kisvonat egy újabb erdős részhez érkeztünk, de nem mentünk be teljesen, mert már kezdett alkonyodni. Kicsit körülnézünk a környéken. 

A vártnál hamarabb kellett elindulni, mert hamar sötétedni kezdett. Én navigáltam Istvánt, merre kell menni. Hamar a főútra értünk. Útközben eszembe jutott néhány régi emlék az egykori csepeli telekről, ahova gyerekként sokat voltam a családdal. Annak már 20 éve. Beszéltem Istvánnak arról, hogy szoktam érezni magam, amikor vidéken közeleg az este. Egy fajta lehangoltságérzés fog el, ami egyrészt kellemes, másrészt van, amikor szomorú leszek. Persze erről nem tehetek. Gyerekkorom óta így van, bármelyik vidéki városi estét élem meg. 

Már sötét volt mire a nagymarosi állomásra érkeztünk. A vonatom indulása előtt várni kellett, ugyanis az egyik vágányokon tehervonat haladt át.Miután az elment a peronra siettünk. 17:08-ra futott be a vonatom, majd azzal visszatértem Budapestre, majd metróval indultam haza.

István barátommal idén még tervezünk egy újabb autós kalandot, utána pedig már csak 2019 tavaszától. A kemencei út remek volt, őszies és felejthetetlen.

B E N