ÉLET EGYENES

Az LMBT Történeti Hónap keretében az Art-Tér művészetterápiás foglalkoztató újabb egyalkalmas alkotói alkalmat rendezett Az én történetem címmel, de ezúttal más volt a helyszín. Az Astoria helyett a Kiss János Altábornagy utcában került sor a több mint 3 órás alkalomra.

Könnyen, a 212-es autóbusszal indultam el a Boráros tér felől, amely kb. 20 perc után a Kiss János Altábornagy utcához vitt. Jól ismertem a helyet. Egy osztálytársam lakott ott a speciális suliból. A helyszín 15 év alatt eléggé megváltozott. Sok emlék jött a felszínre, melyekről inkább nem írnék.

Beljebb mentem a Kiss János Altábornagy utcában, és rátaláltam a 28/A, Közös Pont nevezetű stúdióba. Belépve Anett már ott volt, aki az elmúlt 2 évben a Prideos egyszeri alkalmas Pride alkotói csoportjait is vezette. A mostani hely nagyon szép volt, IKEA szagú. Lassacskán, de a többiek is megérkeztek és elkezdtük az alkalmat.

Az első körben be kellett mutatkozni és a nevünk kezdőbetűjével egy tulajdonságot mondani. Én Ben-ként mutatkozok be már hosszú évek óta és bolondos Ben-nek neveztem magam. Anett ezután mondatokat kezdett mondani, melyeket mindenkinek saját ízlése szerint kellett befejeznie. Körben. Én így válaszoltam:

1)      Azért vagyok itt, mert szeretnék másokkal is alkotni.

2)      Ha én lennék Superman megmenteném a világot.

3)      Ha én lennék a miniszterelnök, megállítanám a szegénységet.

4)      Ha mehetnék a Holdra ételt, italt és zenét vinnék.

A második körben 20 percünk volt arra, hogy lerajzoljuk a mi történetünk. Születéstől egészen mostanáig. Nem volt könnyű feladat, ráadásul kevés idő állt a rendelkezésünkre. Porpasztellkrétát használtam, ezüst ragasztószalagot és filcet a rajzomhoz. Elég gyorsan eltelt az idő, de be tudtam fejezni. Szerettem volna hozzáadni mást is a művemhez, de arra már nem volt elegendő időm.

Szünet után körbeültünk és mindenki elmondta, hogy pontosan mit fejezett ki a művével. Fontos kikötnöm azt, hogy a csoportban lévő tagok nevét nem adhatom ki. Azt sem, hogy milyen problémákkal küzdenek. Egy dolgot mégis leírok, mert fontosnak tartom, hogy ezt megoszthassam az olvasóimmal. Volt egy lány, aki nem tudott hozzászólni a témákhoz. Össze volt törve szegény és a sírás határán volt. Anett észrevette, hogy baj van és rákérdezett. A lánytól ezután megkérdeztem, hogy van e kedve beszélni a rajzáról. Elsírta magát és felesleges személyként gondolt önmagára. Adtam neki két papírzsepit, és bátorító szavakkal láttam el. Sajnáltam ezt a lányt, mert látszott arcán a félelem és a fájdalom. Persze nem írhatom le, hogy miről van szó, de azt igen, hogy nagy hatással volt nemcsak rám, de másokra is. A lány az alkalom végén már nyugodtabb volt.

Amikor az én rajzomról esett szó kissé feszültséget éreztem. Nem volt vidám az életem és most úgy éreztem, hogy vissza kell emlékeznem egy csomó borzalomra. A színes szivárványrészletek egy vihar utáni állapotot ábrázolnak. A vasfogú szörny, aki azt kiáltja nekem, hogy Gyere vissza!!! az a múltam, amely sokszor visszatér, vissza akar húzni, és ami elől folyamatosan próbálok menekülni. A fekete pálcikaemberke én vagyok, BEN. Én azt kiáltom a múltnak, hogy Nem!!! Egy idővonalon rohanok a jövő menedéke felé, amely egy metrólejáró. Ha a szerelvényben vagyok, és az elindul, gyorsan elvisz, hisz a metró szélsebesen száguldó közlekedési eszköz. Kiszabadít a múltamból a boldog jövő (futuro) felé. A múltat (Pasado) pedig végleg magam mögött hagyhatom. Az idővonalakon pár évszám is van. Azok az évszámok, amikor a legtöbbet szenvedtem. Nem az összeset tudtam leírni sajnos. Megjegyeztem így a végére, hogy szívesen elmenekülnék messzire, ha tehetném, távol a sok gonoszságtól.

Eredetileg 19-kor ért volna véget az alkalom, de majdnem 21 óra volt mikor végeztünk. Úgy döntöttem, hogy nem megyek még haza, hanem metrózok egyet. A Kiss János Altábornagy utcában kellemes fények világítottak és vártam az 59-es villamost. Helyette a 102-es busz jött, amely levitt a Délibe:

Lemenve a lépcsőn a márványfalakat úgy világította a neonfény, mint anno a Moszkva téri metrómegállóét. Siettem a 2-es metróba, hogy a Deák tér felé mehessek. Onnan lesétáltam az Arany János utca felé. Le akartam fotózni a metró kijáratát, mivel hétvégén le van zárva. Március 9-től már elbarikádozzák, és gondoltam, hogy megörökítem az utolsó retró pillanatokat:

Szép és hangulatos képeket készítettem emlékül. A metróházhoz tartozik a Retró lángosozó, amely szintén bezár. Sokan álltak ott sorba. Lehet, hogy búcsúzóul még elmegyek oda a lezárás előtt. J

Az M3-as jelzésű metrópótló megérkezett a megállóba, majd visszavitt a Deák térre. Onnan a kisföldalattival mentem haza.

Jót tett ez a művészetterápiás csoport, főleg hogy ez segített abban, hogy oldottabb legyek. Muszáj, mivel szeretném, ha az oldottságom mindig megmaradna. Érdekes, nagyon jól viseltem mindent és már nincs bennem akkora félelem, mint sok évvel ezelőtt volt. Ez elmúlt szerencsére. De a rajz elgondolkodtató volt. Főleg az élet egyenesem, amelyen menekültem a vasfogú ellen. Az élet egy vonal, amely lehet hosszú és rövid. Mindig akad egy állomás, mint egy metrónál. Egyes állomásaink során sok mindent megélünk. Új kapcsolatokat, vidámságokat, szomorúságot, fájdalmat, stb-t. Halálunk során a kihúzóban végezzük.

BEN