PÉNTEK 13: FOTÓKIÁLLÍTÁS AZ ÓBUDAI TÁRSASKÖR KISSZALONJÁBAN

Ez most nem a Péntek 13 sorozat egyik része, hanem egy kiállítás megnyitója, amelyen névvel kikerült az egyik fotóm. December 13-án, pénteken 17:30-kor kezdetét is vette a ceremónia, amelyre Laci barátom is meghívtam.

Nagyon hideg volt. Elég rosszul kezdődött a napom, melyet nem részleteznék. Félő volt, hogy ez befolyásolja a nap többi részét, főleg a megnyitóét, de szerencsére nem lett baj. Az viszont igen, hogy elhagytam 2 guriga csomagolópapírt, melyet a nyomtatós helyen felejtettem. Csak akkor vettem észre mikor hazaértem. Káromkodtam is magamban, hogy vissza kell mennem a Móriczra. Ráadásul egy megrendelt vinyl is megjött, de nem tudtam érte menni, mert a boltos rövid ideig volt az üzletben. Végül megbeszéltem vele a hétfőt. A fotós alkalomra indulva külön vissza kellett mennem a csomagolópapírokért. Szerencsére ott voltak. Csak utána siettem a megnyitóra. Nagyot kellett kerülni a városban, de ezt a föld alatt a metróval tettem meg. Az gyorsabb sokkal. Télen jobb metrózni, mert ott kellemes meleg van. A szentendrei HÉV-vel pedig elindultam a Szentlélek tér felé, de most nem a Fő tér irányába, hanem az ellenkezőébe. A Kiskorona utca felé siettem. Hasonlóan szép volt a környék, mint a Fő tér.

Lenyűgöző volt a templom és a mögötte lévő házak. Csakhamar megtaláltam a helyet ahol a fotókiállítás volt. Meglepődtem, mert 2013-ban a foghúzásom előtt voltam már ezen a helyen, mégpedig egy ismerősöm koncertjén. A hely semmit sem változott. Dezső és a többiek ott voltak, majd megmutatták nekem az alagsori részt, ahol a klub szokott lenni. Kellemes, pinceszerű hely volt, ahová hangulatos csigalépcsők vezettek le. Rögtön az 1957-es magyar film jutott eszembe erről. J

 

 

 

 

Nálam volt a szelfibot, amelyet még mindig nehezen tudok rendesen használni. Végül is egészen jól teljesítettem vele az est folyamán, csupán néha kellett töltőre pakolásznom a telefonom. A kapkodásban ugyanis itthon elfelejtettem feltölteni.

Az ünnepség előtt interjút csinált velem egy nő. Megkérdezte mióta fotózok és én belekezdtem a sztoriba. Egy kedves, szintén fotós lány felvett a telefonommal, így az interjút megnézhetitek itt:

Visszanézve nem voltam megelégedve magammal. Ráadásul nem kicsit voltam zavarban, de sikerült az interjú. Ezután egy idős férfival beszélgettem, aki szintén fotós és ő megdicsérte a kirakott képem. A Bohócokat. Nekem az a kép nem tetszik. Szívesebben láttam volna egy másik fotómat kirakva. Az idős fotós férfi megdicsért és kijelentette, hogy neki tetszik a képem. Ez rendes volt tőle. Nem sokkal később megjelentek a vendégek, majd Laci barátom is. Kezdetét vette a megnyitó. Az idős fotós férfi vezényelte le az egészet szinte. Jól csinálta, remek humora volt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha iskolában lennék. Totál feszengtem, mert rengetegen voltak a teremben. Mint amikor az idei Eros Ramazzotti koncerten álltam a küzdőtéren és körülöttem voltak az emberek. Egyik oldalon olasz rajongók, a másikon szerelmespárok, köztük egy házaspár, akik csókolóztak. Persze a megnyitón más emberek voltak. Akkor durrant el bennem a lufi, amikor az idős fotós férfi az én képemről, a bohócosról beszélt. Ő azt mondta, hogy mindig is szeretett volna bohóc lenni. Én sokszor elérzékenyülök, ha bohócot látok. Mellette eszembe juttatja a néhai sorozatgyilkost, John Wayne Gacy-t is, aki bohócjelmezben szórakoztatta a gyerekeket, közben férfiakat gyilkolt meg és ásta el őket a háza alá. Nem szeretem a bohócos képem, amit a cirkuszban csináltam. Sokkal jobbakat is készítettem aznap. De nem én választhattam. A többiek fotói is érdekesek voltak. Nekem a fekete-fehér kép tetszett a színes háromszöggel, valamint a 2-es metrós kép. Persze volt mindenféle képi finomság. Áradt a színektől, és a fekete-fehérségtől. Ismét megállapítottam azt, hogy vannak nálam profibbak is. Volt egy kisfiú is, aki szintén fotózott. Nem tudom hány éves volt, de aranyos gyerkőc és ide-oda nézett. Elmosolyodtam. Én 20 éves korom előtt kezdtem el a fotózást, 2006 nyarán. A megnyitó után egy pohár vörösbort kellett innom, mert annyira feszült voltam, hogy muszáj volt lehajtanom egyet. Dezső ajándékozott nekem egy könyvet, amely az óbudai fotósklub tagjairól és képeiről szól. Nagyon tetszettek a képek. Valóságos remekművek gyűjteménye. Én Dezsőt megajándékoztam egy képpel, amelyet még a „megboldogult” 2008-ban kapott fényképezőgépemmel fotóztam. Az Autizmus című alkotásom, amely egy ún. rázott kép. Fényt fotóztam le rázva, és egy alak képe vonalazódik ki. Mint aki fogságba esett. Ez vagyok én, az autizmus örök rabja. A képem eredetileg szikrázóan sárgás, de átszíneztem. Korábbi újságomban már benne volt a fotóm. Laci barátommal beszélgettünk, mert rég láttuk egymást. Őt is megajándékoztam az egyik karácsonyi tobozzal, amelyet az óbudai vásáros fotózás napján készítettem. Később Lacinak mennie kellett, majd a kijáratig elkísértem és hazasétált. Én visszamentem a többiekhez, de a vendégek java már elment. Ottmaradtam segíteni Dezsőéknek. Beszélgettem a feleségével. Előbb nem ismertem meg, de aztán már igen. Pakolás után elindultam velük a Szentlélek térig, majd HÉV-vel a 2-es metró felé mentem. Érdekes, minden jármű azonnal érkezett és így hamar haza is értem. Belépve a lakásba rosszkedvem volt. Anyám kicsit megijedt. Picit be voltam csiccsentve és a sírás határán voltam. A vörösbor, amit ittam elég erős lehetett, ha még volt hatása. Az-az igazság, hogy az elmúlt években történt veszteségek, melyeket a poszttraumás stressz tett tönkre annyira súlyosak voltak, hogy bizonyos kapcsolataim, melyeket próbáltam megmenteni nem sikerült. Főleg ez az óbudai helyszínen történt, ahol a kiállításom volt. Mint írtam egy karácsonyi koncerten voltam ott 6 éve, foghúzás előtt. Az akkori közösségem tagjaival. Persze voltak, akik visszatértek az életembe. Most jó hogy van ez a fotós csoport, de meddig? Olyan kedves emberek vannak ott. Dezső, ha kissé távolságtartó is, ő is rendes ember, tudja, mit kell csinálni. Csak félek attól, hogy ugyanaz lesz, mint anno Ferencnél. Anno évekkel ezelőtt ő is felkarolt, aztán szó nélkül eltűnt és ez komoly nyomot hagyott bennem. Beteg volt ugyan, de jelezhette volna, hogy elmegy. Dezső komolyabb sokkal, de a félelem ott van bennem. Ez nálam természetes. Laci barátom szerint a jövőre kell gondolnom. És igaza van. A jövőt lehet változtatni. Most vannak terveim 2020-ra, melyeket szépen, apránként meg szeretnék valósítani. Rendet kell tennem a fejemben, a kapcsolataimban és az egész életemben. Jobban kellene értékelnem magam és mindazt, amim jelenleg van.

BEN