ÓRIÁSI DOLOG

November 14-én késő délután megrendezésre került egy sajtótájékoztató, amelyet az óbudai fotós társaság szervezett meg. Nemrég írtam egy cikket egy különleges fotós sétáról, amelyen én is részt vettem. Az ott készült képeimből volt egy bemutató, amelyeket a komolyabb fényképezőgéppel készítettem. A múltkori séta extra képei következnek:

Speciális fényképezőgéppel készítettem :) 

Rólam és a többiekről készítették

Rajtam kívül sok résztvevő fotóit is bemutatták. Aznap nagyon ideges voltam. Tudtam, hogy elég nehéz lesz számomra ez a délután, mivel nagyon sokan lesznek és helyt kellett állnom. Komoly út előtt állok, és nem szeretném elrontani. A fotográfus, Koncz Dezső nagyon szimpatikus ember. Dicsérte a munkásságom. Ez sokat jelent nekem. Hatalmas erőt és önbizalmat ad. Korábban érkeztem meg a helyszínre, az óbudai Fő téri Esernyős klubba, amely nemcsak egy kávézóból, de egy rendezvényteremből is áll. Ott voltak a többiek, akikkel együtt fotóztam a múltkor. 

Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, amikor a hidegből bemegyek a suliba, az osztályterembe. Féltem, hogy mi következik. Most azonban kellemes volt, mert kedvesen fogadtak és ekkor enyhült bennem a feszültség. Régen a suliban más volt a helyzet. Segítettem, amiben csak tudtam, de kicsit remegtem belül. Még a java hátra volt. Dezső azt mondta, hogy elől fogunk ülni a fotós társaimmal és hogy a rövidfilmemmel, az Egy csónakban-nal kezdjük. Ez így is történt. A rövidfilmet a cikkben is megosztom.

Ricardo Montaner 1998-as Es Así című albumának egyik dala hangzik el a kisfilmemben. Miközben zajlott a filmem bemutatója kicsit feszengtem. A szép latin zenét sokat csúfolják a világban. A fokozott érzelmi világa miatt. Még akkor is ez történt, amikor a speciális suliba jártam. Féltem, hogy ezt a zenei stílust sérülés fogja érni és ezáltal én is sérülök. A latin zene és én eggyé váltunk az évek során. Fontos szerepet tölt be az életemben. A kisfilm bemutatása után megtapsoltak, és utána, mintha egy kő esett volna le a szívemről, nyugodt lettem. Dezső szépeket mondott rólam, bár kicsit túlzásba vitte. Vannak nálam jobb fotósok is. Tudok kisfilmeket készíteni, illetve 1-1 nagyobbat, de azok nem olyanok, amelyek megfelelnének bizonyos filmes elvárásoknak. A kisfilm más tészta, de azzal kapcsolatban is tanulnom kell még. Fotózásban jobb vagyok, mint filmezésben. Tehetséges vagyok, szép képeket készítek és szeretnék ebből megélni. Tanulnom kell tovább, hogy csiszolgassak még magamon, vagyis korszerűbbé szeretném tenni magam a jövőben. Erre törekszem. Remélem, hogy maradhatok ebben a fotós klubban. Dezső feleségét is megismertem. Ő is megdicsérte a rövidfilmem. Nagyon csinos és kedves asszony. Zavarban voltam miközben beszélgettünk. Másokkal is szóba elegyedtem, közben egy pohár vörösbort ittam, amely kissé a fejembe szállt. Muszáj volt, mert feszült voltam. Lassan kortyolgattam a bort, de így is elszédített.

Elég sok képet készítettek rólam, melyekből párat meg is osztok:

Vannak még persze fotók, melyeket újságírók csináltak rólam, de ezeket külön cikkben tudom csak betenni. Attól féltem, hogy nagyobb felhajtás lesz a médiával kapcsolatban, de szerencsére csak újságírók voltak. Nem akartam olyat, ami a Komka kiállításon volt. TV-ben nem szívesen szerepelnék újból. Az ünnepség után sokan megnézték a BENovelas magazinjaimat, melyekből 6 db-ot vittem megmutatásra. Ez nagyon jó volt. J Ha minden jól fog menni, akkor jövő ősszel lesz egy újabb kiállításom. 2020-ban, a zene évében! Nagydolog lenne! J Óriási dolog! J Persze az még messze van. 

Úgy 19 felé szinte mindenki elment, és szólt a kellemes Woody Allen féle zene. Ettem pár szendvicsfalatot. A szervezők nagyon kitettek magukért. Ittam egy pohár ásványvizet is. Mivel még gyerek volt az este arra gondoltam nem megyek haza és inkább az Árpád híd felé veszem az irányt. Útközben csináltam hangulatos esti fotókat az esős Fő utcáról: 

Ezután 3-as metrózni akartam egyet, mert rabja lettem a felújított megállóknak. Az 1-es villamossal az Árpád híd felé vettem az irányt:

Metróval lementem a Deák térre, hogy a kisföldalattival megnézzem az új Vörösmarty téri vásárt. Nagyon meglepődtem mikor a most felújított téren találtam magam. Tökre olyan volt a hangulat, mint egy amcsi tinisorozatban. Angolul éneklő külföldi fiatalok zenéltek, zajlott a vásári élet. A megszokotthoz képest, nem szinte egymás mellé, sorban voltak kitéve a bódék, hanem tágasabban elrendezve. A vásárban szép dolgok voltak. Vettem abból a finom mézes golyócskákból egy csomaggal, amelyet nagyon szeretek. Csináltam képeket a vásári hangulatról:

Ha már a vásárban voltam a magyar „fashion street”-et is megnéztem. Ugyanazok a világítós óriásdíszek voltak kirakva, angol nyelvű karácsonyi dalokat játszottak. Kiemelkedett a fénykarácsonyfa, amelyet alulról és távolból lefotóztam. A Vörösmarty térre visszasiettem és megnéztem a kajáldás részt. Puccos és drága. Ételmaradékok voltak az eső áztatta asztalokon. A tér közepén üveg mögé szorították a szobrokat is. Elég ízléstelen és rabságot idéző hangulatot áraszt. Úgy döntöttem, hogy lassan indulok haza, mert összevissza esett az eső és ráadásul kezdtem fázni is. Megnéztem a Pesti Vígadót is. 

Pont 20 éve, hogy karácsonykor ott léptem fel kórusban. Ezután lesétáltam az Erzsébet hídig. Mostanában sokat olvasok róla. 1945-ig még régi stílusú volt, de aztán a 2. világháborúban azt is a Dunába robbantották. L

Hangulatos fotókat készítettem a ma már fehér hídról, majd hazaindultam. Itthon azonban a billentyűzetem már nem működött, így újat kellett másnap venni. Ez a cikket már az új, USB-s billentyűzettel írom már. J

Utólag belegondolva óriási dolog történt velem 14-én, ám a zavartságom lehet, hogy okozhat félreértéseket a jövőben. Hírnévre nem vágyok. Oda lenne a magánszférám és a média totál rám kattanna. Visszanéztem a képeket, melyek rólam készültek. Látszik rajtam az autizmusom. Néha olyan hülye arcokat vágok, pedig ez is zavaromban történik. Nem mindig készül rólam jó fotó. Egyszer volt egy gondolatom lefekvés előtt. Elképzeltem azt, hogy milyen lennék, ha nem lenne autizmusom. Biztos másképp viselkednék. Talán nem lennének ennyi nehézségeim az életben és az is lehet, nem lennék megáldva megannyi tehetséggel. Egy nő az előadáson rövid beszédet mondott. Megjegyezte, hogy az autizmussal élők az iskola elvégzése után kikerülnek az életbe. Merre tovább? Kevés lehetőségeink vannak, és ráadásul olyan társadalomban élünk ahol az emberek zöme csak önmagukkal foglalkoznak. Másik oldalról támadnak bennünket érintetteket, de akadnak elfogadó rétegek is. Ha nem lenne ez a világ ennyire kapzsi és pénzközpontú talán jobb lenne minden, és az is elképzelhető lenne, hogy még a klímaváltozás sem következik be.

Úgy érzem, hogy elindult valami az életemben, amely hosszútávon sikert hoz nekem és talán meg tudom végre kapni mindazt, amit szeretnék. Normálisan élni olyan munkával, amelyet szeretek csinálni.

BEN