Hivatalosan április 2-án van az autizmus világnapja, de április 1-én és másodikán is tartottam egy megemlékezős napot. Március végén készítettem egy tervlistát, melyek napirendje kissé eltért végül.
Fontosnak tartottam, hogy megemlékezést tartsak, mert emléket akartam állítani azokért az autistákért, akiket kivet a társadalom. Emlékezni akartam a saját sorsomra, a saját fájdalmamra, ill. arra, ami menthetetlen.
Napok óta őrlődtem ezen az autizmusos időszakon. Már régen nem mentem el a világnapi sétákra, mert semmi értelmét nem láttam. Legutóbb 2019-ben vettem részt a Nemzetközi Cseperedő Alapítvány eseményén, ami sajnos egy sima sétából állt és már nem volt lufi engedés az égbe. Elvesztette ez az esemény a jelentőségét és a lényegét. Egy ilyen séta a Magyar Tudományos Akadémiától egészen az Erzsébet hídig tart. A társadalom zöme nem elfogadó, sőt kirekesztő! Egyesek szánakoznak, sajnálkoznak és akadnak, akik a leszarom tablettát szedik. Mi értelme van ennek? Ahogy pl. egy Pride-nak ha nincs eredménye? Ha nincs változás?. Meleg is vagyok az autizmusom mellett. És a meleg világ is kirekesztő sajnos. Tapasztalatból tudom. A Pride-ra részben ezért nem megyek. Fél Budapest a felvonulásé, míg mi autisták megkapunk egy kis sétát. Nem a meleg társaim ellen vagyok, nem erre célzok, csak a társadalmi különbség itt is keményen megmutatkozik. A 2021-es Romeós csoport, Josephék hozzáállása keményen kettétört belül. Akkor, abban a pillanatban lett elegem a meleg világból. Esélyt adok magamnak és másoknak, hogy megismerhessen, de óvatos vagyok az emberekkel. Viktorral, a párommal jól elvagyok. Ő megértette, hogy más vagyok, hogy értékes vagyok és sok mindenhez értek. Ő az embert látja bennem és nem egy szexuális tárgyat. Viktortól sokat tanulok. Az ő türelme óriási segítség! Mikor nála töltöttem egy éjszakát akkor szóba került az, hogy milyen a meleg világ. Ő is sok rosszat tapasztalt. Viktorral rokonlelkek vagyunk, sok a közös bennünk.
Március 31-én találkoztam egy régi ismerőssel, kivel 2020-ban ismerkedtem meg a Josepf-ék klubtalálkozóján. A srác szintén autista, de tapasztaltabb nálam és jóval fiatalabb. Nem tudom őt hova tenni. Miközben beszélgetünk néha úgy érzem buta vagyok, mert megzavarodok. Butának érzem magam, ugyanis zavarba hoz. Nem rossz ember ő, de nem tudom mit is akar, mi jár a fejében. Pénteken, 31-én sokat beszélgettünk. Jó volt a beszélgetés. Ellátott néhány hasznos tanáccsal. Jót akart nekem, de sokszor idegen szavakat használt. Irigylem azért, mert ő már fiatalon megélte a melegségét. Néha úgy éreztem untattam a saját tapasztalataimmal. A srác és én egy pizzériába mentünk ahol később csatlakozott hozzánk egy ismerőse. Egy idősebb fószer. Onnantól már nem éreztem jól magam, mert a két ember egész jól elvolt egymással. A pasas mellesleg nem volt szimpatikus. Úgy volt hogy a Why Not-ba megyek velük, de nem volt kedvem hozzá. Ott bömböl a zene, nem hallani a másikat. A srác nem tudta eldönteni valójában mit is akart. Összezavarodtam, kissé túltelítődtem. Nem tudom hogy viszonyuljak ehhez a sráchoz, ráadásul ő nehéz eset. Ez azt jelenti, hogy nehéz vele fenntartani egy kapcsolatot, mert ő is el van a saját világában. A társasjátékok univerzumában. Az AURA-ban is hasonló emberekkel futottam össze. A Fővám tértől hazaindultam. Jobb is volt így. Másnap elkezdtem az autizmus világnapi megemlékezést.
Április 1-én elmentem itthonról, mert arra gondoltam, hogy lefotózom a 3-as metró lezárt állomásainak bejáratait. Ki akartam használni, hogy egy árva lélek sincs ott és az M3-as pótló busszal útnak indultam.
A Határ útnál javában zajlanak a felújítási munkálatok az aluljáróban. Sajnos az állomások bejárata zárt, de a csupasz aluljárós falakat le tudtam fotózni.
Az Árpád hídtól Újpest-központig jár
a 3-as metró, de a maradék állomásokon nincs forgalom. A bezárt állomások különlegesebbek,
amikor alig égnek a lámpák. Meglepődtem viszont, hogy az ott dolgozók néha ott
sertepertélnek. Ennek nem igazán örültem. De szerencsém volt az állomások
bejáratainál.
A Ferenciek terénél megnéztem az egykori Habroló bárt, amely be volt zárva. Befotóztam az ajtó üvegen át. Magányos, elhagyatott hely lett. 2013-ban gyakran jártam oda, amikor hadilábon álltam a melegségemmel. Az első meleg bár volt ahova jártam. A másik a Madrid bár volt, de sajnos az sincs már meg.
A Lehel térnél
bekukkantottam az építkezésbe. Nagyon szépen alakul az állomás. A Nagyvárad
téren is láthatóak voltak a munkák, de ott nem volt szerencsém fotókat
készíteni. A Lehel téren viszont igen.
A 4-es metróval a Móricz-ig mentem. Ott csináltam néhány extra képet a metróállomásról, hogy kiegészítsem a weblapomon található galériát. Ezután szkenneltem egyet a Copy Guru-ban. Az Alle-ban később vettem kék héliumos lufit, majd arra gondoltam, hogy aznap megyek a Nemzetihez és akkor engedem fel az égbe. Úgy éreztem, hogy másnap nem lenne elég erőm hozzá. Eléggé ramaty állapotban lettem volna, ha pont másodikán kellene a lufi engedést elvégezni.
Beszédet mondtam a Nemzetinél és nehezen, de elengedtem a kék lufit. Érdekes, félve engedtem szabadjára. Valahol nem akartam. De ennek a kék lufinak ez volt a sorsa. Kisebb hiba csúszott a számításomba, ugyanis a lufit foglyul ejtette a színház épülete. J Menedékre lelt az eresz alatt. Odafújta a hideg szellő.
Vettem buborékfújót is a játékboltban ahol a lufit vásároltam. Buborékokat eregettem a szabadban. Ez is egy része az autizmus világnapjának. A színház másik szabadtéri részlegében is csináltam buborékozást.
Érdekes dolog történt velem. Miután a megemlékezős adásom befejeztem egy fotóssal találkoztam, akit lenyűgözött a buborékfújásom. Megkérdezte, hogy lefényképezhet e. Örömmel belementem.
Ezeket a képeket csinálta rólam. Hasonló gépe van, mint nekem a régi Nikon Cooplpix.
Egy külföldről hazaérkezett fotóművésszel ismerkedtem meg, akit Silagi Szabolcsnak hívnak. Nagyon szimpatikus ember, sok mindenről beszélgettem vele a fotózásommal kapcsolatban. Elmondtam neki, hogy az autizmus világnapja alkalmából megemlékezéses napokat tartok. Arról is beszámoltam, hogy mennyire nehezek ezek a napok, mert azokra az időkre emlékeztetnek, melyek miatt gyógyíthatatlan beteg lettem.
Másnap, április 2-án folytattam a művészetterápiás műsorozatom, majd este egy zenehallgatós, beleélős második megemlékezős estét tartottam. Úgy éreztem sok minden kijött belőlem. Ez kissé nagy hiba. De nálam ezek természetes dolgok sajnos.
Meggyújtottam a fekete gyertyát és ismét beszédet mondtam. Nem volt ez éppen zökkenőmentes! Levontam azt a következtetést, hogy jövőre ezt már nem kellene csinálnom! A lufi engedést viszont igen, de más helyszínen. Az idei megemlékezés fontos volt. Olyan ez, mintha egy temetésen vettem volna részt. Nemcsak a sajátomon, de másokén is. Nem szó szerint értem ezt. Csak az a baj hogy annyi éven keresztül kellett olyan dolgok miatt szégyellnem magam, amiről nem tehettem! Nem az én hibám volt az, hogy dühkitöréseim voltak. Ez mind a szenzoros túlérzékenységem miatt történtek. Gyermekként sokszor előfordult, melyeket a környezetem képtelen volt kezelni. És emiatt akadtak olyanok, akik idegbeteg őrültnek neveztek, rám támadtak és bántottak, holott nem ennek kellett volna történnie. Az én gyermekkoromban az iskolák nem voltak toleránsak velem szemben. Az út végén hagytak mindenféle bűntudat miatt. Sok éven keresztül magamat okoltam mindenért és kérdeztem magamtól mi a baj velem? Aztán jobban elkezdtem tanulmányozni az autizmusom, az Asperger szindrómám és ekkor álltak össze bennem a képek. Nem erre a világra való vagyok. A társadalom kiközösít mindent és mindenkit, aki más. Szépen apránként mentálisan beteggé váltam. Nemcsak a személyes dolgaim miatt, de a sulis kiközösítések, bántalmazások és a lelki terrorok miatt is. Rátett egy lapáttal a melegségem komoly elnyomása, a másoknak megfelelés és nem igazán figyeltem oda magamra. Nehezebb lett a helyzetem, mert nem volt elég az, hogy a mentális betegségem miatt kapcsolataim mentek tönkre, de külön frusztráltam magam amiatt, hogy egyszerre kell odafigyelnem az állapotomra és arra, hogy az új kapcsolataim ne menjenek tönkre. Az én kapcsolataim egy része olyanok, mint a buborékok, melyek hamar kipukkadnak. Vagy egy hajszálvékony lufi mely egyszerű érintésre is szétrobban. Helyzetemet nehezíti, hogy mindig azért kell aggódnom, nehogy a mentális betegségem és az autizmusom miatt újabb kapcsolataim menjenek tönkre. Mindig mondják, hogy értékes ember vagyok, de ahányszor egy kapcsolatom tönkremegy utána pont az ellenkezőjét érzem. Vannak, akik állítják, túl jó vagyok erre a világra. Az autizmus rengeteg mindentől megfosztott. Esélyektől, lehetőségektől és még sok más dologtól. Nem tudom, hogy lesz e valaha megélhetésem és olyan munkám, amit szívesen csinálnék. Azt tudom, hogy sajnos a fotózásból nem fogok tudni megélni, viszont hobbiszinten csinálhatom. Kihasználni senkit sem akarok! Azt nem szabad! Ezüstszabály!
A Nemzetközi Cseperedő Alapítvány évről évre megrendezte az autizmus világnapi sétát, de idén úgy döntöttek, hogy elmarad. Engem csak annyiban foglalkoztat ez a téma, hogy sok budapesti szülővel szúrtak ki, mert vidéken szerveznek autizmus programokat. Nem minden fővárosi család engedheti meg magának, hogy el tudjon utazni és részt venni ezeken a programokon. Én nem mentem volna el a sétára, ennek okát a cikkem elején ecseteltem. Ha a Cseperedő nem is, de az AURA megrendezhetné a jövőben ezeket a sétákat, hisz másoknak ez komoly program. Nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia és az Erzsébet híd között, hanem tágasabb térben! Hogy valóban nagyobb visszhangja legyen egy autizmus világnapi sétának. Ha a Pride megkapja fél Budapestet, azt autistáknak is jár ennyi. Sőt több!
BEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.