KÉT NAP VIDÉKEN

Nehéz napjaim voltak mostanában, de már jobban vagyok sokkal. Kénytelen voltam arra, hogy új szabályrendszert vezessek be az életembe, mert azt szeretném, hogyha jobbá alakulna a sorsom.

Múlt szerdán elakadtam a spanyol tanulásnál. Egy eléggé nehéz anyagot vettünk a suliban. Nagyon rendes ott mindenki, a tanárnő segítőkész. Csak a tananyag volt bajos. Az igei ragozások. Szerencse, hogy sokféle szót tudok, így tudtam néhány dologban teljesíteni. Még aznap át is néztem itthon mit hogyan kellene csinálni, hogyan értelmezzem. Anno a matekkal voltam így 9-ben, mikor Zöldy tanár úrral egy nehéz anyagot vettünk. Most így 13 év után 2 órán át próbáltam megfejteni a nehéz spanyol lecke lényegét. Végül csak eszembe jutott a megoldás. 

Egyszerűsítve csináltam egy táblázatot és csak a rag nevét írtam oda, hogy könnyebb legyen. És bevált. A szabályok alkalmazása nehézkes, de azt is sikerült részben megértenem. Fáradt vagyok, leterhelődtem ismét. Nemcsak a tanulás merített ki, hanem a két napos fotózás is. Csütörtök délelőtt sokat tanultam, és a házi feladatot eléggé döcögősen tudtam félig megcsinálni. Pénteken folytattam a küzdelmet az igék ragozásával. Mint régen, felálltam felmondtam magamban azt hogyan kell ragozni bizonyos szavakat. Aztán az ún. „megoldóképleteket” alkalmazni kellett a munkafüzet feladataiban. Az egyiknél sikerült, a másiknál nem. Olyan érzés ez, mintha a kezemben egy nagy tálca lenne, amelyen pezsgős és boros poharak vannak. Azután pedig tartok attól, hogy mindet elejtem, vagyis hogy elfelejtem alkalmazni a szabályokat, a megoldó képletet. Felmondásnál pedig sokszor akadok el akkor is, ha felmondom, hisz az agyam néha visszatartja a megtanult információkat. Ez pedig roppant kellemetlen számomra.      

Dezsővel és tanítványával, Rolival péntek délután Nógrádba utaztunk. hogy a vadasparkban fotózzunk. Egy reklámautóval mentünk. Mikor megérkeztünk senki sem volt a közelben, csak egy szálkásszőrű tacskó, aki körülöttünk mászkált. A ketrecben pedig egy vizslát láttam. Nem örültem annak, hogy bezárva tartják, mert a vizsla egy sok mozgást igénylő vadászkutya és szegényke szenvedett.

Roli és én megnéztük a kecskéket, akiknek egy része el volt zárva, de voltak, akik szabadon mászkáltak és ették a közelükben lévő zöld levelecskéket. Dezső fotóstársai kb. félórával később érkeztek meg, aztán legnagyobb meglepetésünkre iskolások is megjelentek, akikkel együtt mentünk teherautóval a vadasparkba. Furcsa volt azon utazni. Döcögős volt az út, de szerencsére nem tartott sokáig, max. 10 percig. Kis disznók, kecskék, szarvasok és őzek voltak a réten. Egy lelátón fotóztunk. Egy őzike kilógott a sorból. Az egyik füle sérült volt. Össze is kapott egy szarvassal. A kis őz nagyon bájos volt. A gyerekek simogatták a buksiját. Majdnem egy órát töltöttünk a lelátón, de az „idegenvezetők” számomra roppant ellenszenves figurák voltak. Visszafelé egy másik teherautóval indultunk vissza, majd Dezső, Roli és én autóba szálltunk és visszasiettünk Budapestre. Fáradtan ültem be a kocsiba és eléggé lehűlt a levegő. Sötétedett és éreztem azt a szokásos vidéki füstös, hűs levegőt. Olyan érzésem volt, mint gyermekkoromban, mikor hazafelé indultunk a hűvös esti órákban a csepeli telkünkről, melyet 1998-ban el kellett adnia a családomnak. Most induláskor Nógrádból a két kutyus hiányzott nekem. Dobi és Vihar jutott eszembe, akiket szintén nem láthatok többé. Dezsővel beszélgettem magamról. Sok mindenről esett szó. Dezső remek fotósnak tart. Mikor szóba hoztam neki a dolgaimat ő azt mondta, hogy előre kellene néznem és nem mindig a múlton rágódni. Megértő volt. Szerinte nem velem van baja az embereknek, hanem az, hogy mindenkinek a saját életét kell rendbe hoznia és ezért nem jut idejük sok mindenre. Sosem vártam el a másiktól hogy temérdek időt szánjon rám. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretnék tartozni valahova. Olyan helyre, ahol nem esek ki egy idő után. Ott a különleges világom, amely annyira más, mint az átlagos embereké. Már egy idegen ufónak érzem magam, aki egy másik bolygóról érkezett. Olyan világhoz tartozom, amely eltér ettől a magyar rideg valóságtól. Mi van itt Magyarországon? Ellenségeskedés, gyűlölködés és sok őrült ámokfutás, amelyet a politikusok művelnek és ráadásul már a magyar énekesek zöme is behódol az ellenséges oldalakhoz. Komolyan, hányingerem van az ilyesmiktől. Magyarországon a politikáról szól minden. Nálam akkor kerül terítékre a téma, amikor számomra roppant érzékeny, igazságtalan és dühítő dolog történik. A véleményem az, hogy a magyarság szeret ebben a politikai gépezetes világban élni. Jó, ha az embernek saját világa van, ahol biztonságban érezheti magát. A rómeós csoport után nagy válságba kerültem és az ottani barátommal való vita napokig mélypontba sodort. Dezső látja bennem a tehetséget és azt szeretné, ha boldog lennék. Ő is elmondta, hogy sok mindent kell csinálnia. TV-s fellépések, kiállítások szervezése. Arról is beszélt, hogy sok bejegyzésem is van, amit az ember nem tud egyszerre követni. Mértéket kell tartani, ill. a fotózásnál. Mikor fényképeket készítek, egy utam során sokat csinálok, és itthon válogatom ki a megtartandókat. Úgy tanultam anno, hogy egy adott témáról 4-5 képet készítsek, és a legjobbat tartsam meg. Azért, mert sosem lehet tudni, hogy sikerült egy kép. Dezsővel beszélgettünk a hamarosan megrendezésre kerülő kiállításomról. Novemberben lesz. Nagyon várom. Keleti Évával is beszélt telefonon miközben mellette ültem. Furcsa volt. Keleti Éva sok híres magyar színészt fotózott már le. Pl. Ruttkai Évát és Latinovics Zoltánt. Már 90 éves elmúlt.

Roli hamarabb kiszállt a kocsiból, mert Óbudán lakik. Dezső nem messze a Fő tértől állt meg és megbeszéltünk sok más személyes dolgot, majd elköszöntünk egymástól. Sok mindent értettem meg miután tisztáztunk néhány komoly témát. Mentem a HÉV megállója felé, amikor is csodás dolgot láttam. Az óbudai Fő térnél csodásak a világítások. Találkoztam Dezső feleségével, akit először nem ismertem meg. Nagyon kedves asszony, tavaly is beszélgettünk a kiállításomon. Elkísértem őt oda ahova Dezső ment, majd a HÉV-hez siettem. Elég sokat kellett várni a szerelvényre. Járt az agyam, rengeteget gondolkoztam. A Batthyányi téren leszálltam, és 2-es metróval mentem a Kossuth térig, majd onnan a 2M-es villamossal haza. Fáztam és tovább kattogott az agyam. Fáradt is voltam nagyon. Készülődnöm kellett a másnapi utazásomra Györggyel, mert azt beszéltünk meg, hogy Szobra fogunk utazni másnap délelőtt.

Nehéz György kiállításán nyáron voltam, aki bemutatta vasúti gyűjteményét a 175 éves a vasút, vagyis Megy a gőzös kiállításon. Az eseményről cikket is írtam korábban:

https://benlacosta.blogspot.com/2021/07/megy-gozos.html

 

György és én elindultunk egy cseh vonattal Szobra. A szerelvény mozdonyát hamarosan eladják és a Nyugati pályaudvaron elvileg utoljára lehetett látni. A vonat 11:40-kor indult útnak. Vácon, Nagymaros Visegrádon és Szobon állt csak meg. Útközben György találkozott egy kalauz ismerősével, majd ezután megmutatta nekem az étkezőkocsit. Leültünk és beszélgettünk. A személyzet angolul beszélt csak. György elmondta a vonat kocsi történetét, hogy kívül fel van újítva, de belül régi. A belső tereket is fel akarják majd újítani. Véleményem szerint így kellene hagyni ahogy van, mert ha működik és rendesen használhatók a belső terek akkor várhatna még legalább egy évtizedet.

Vettem egy kis chipset szuvenírnek. J György és én Szobon szálltunk le, majd a vonat továbbindult Prága felé. György hívta Ákos barátját, hogy csatlakozzon hozzánk, de Ákos nem volt Szobon. Ő is ott volt György kiállításán. György és én megláttuk a nosztalgiavonatot, majd fellestünk. Persze meglátták mások és le kellett szállni. Szobon szinte senki sem volt. Györggyel arra a kompállomásra mentünk ahova múltkor Istvánnal is voltam. Ezúttal most ott tudtam ebédelni, mivel legutóbb nem volt kiszolgálás.

Kicsit hűvös, de elviselhető volt az idő. Kint ettünk Györggyel. Bent sajnos teltházzal szembesültünk. Érezhető volt az ősz jelenléte. Hivatalosan már ebben az évszakban járunk. Az idei nyár nagyon meleg volt. Az őszt nagyon szeretem. Nemcsak a Halloween miatt, hanem azért is, mert színes a természet és a sokszínűséget vélem felfedezni mindenütt. Ősszel szeretek színes faleveleket gyűjteni, illetve gesztenyét és makkot is. Néhány friss gesztenye volt az avarban, azt hazahoztam dekorációnak. Levelekből egyelőre még nincs nagy választék. Dezső szerint kb. 2 hét és akkor teljesen őszies lesz minden. Itthon a leveleket mindig lelapítva kiszárítom, majd karácsonyig dekorációként használom. Persze aztán sorra eltörnek a levelek és kidobásra kerülnek. A gesztenye is tönkremegy télre.

A Duna parton fotóztam egyet, majd Györggyel elindultunk a belvárosba. Olyan padokat láttunk, amikre különböző írások voltak. György beszélt nekem egy szoborról, ami Fehérváron van. Ha megfogjuk az orrát lehet kívánni. A kívánság pedig teljesül. Nekem sok kívánságom van. Sok lenne felsorolni. J Jártuk az utat, majd felsiettünk egy hídhoz, ami a vasúti pályaudvar felé vezetett. György barátja Ákos már ott volt, majd elindultunk a Sávoly-híd felé, amely az Ipoly folyó felett található. Ha átmegyünk a hídon, akkor vonallal meg van jelölve a határ, Magyarország vége, Szlovákia kezdete. Átsétáltunk Szlovákiába. A híd végéhez érve lesiettünk egy folyóhoz és néztük a tájat. Nagyon szép volt. Láttunk kenust is. A híd alatt később 1-1 túrázóval is összefutottunk. Besétáltunk kicsit az erdőbe, majd egy termőföldet láttunk nem messze.

Nem időztünk sokat ott, indultunk vissza a hídhoz, hogy elérjük a vonatot, mert Nagymarosra is el akartam menni, hogy elmenjek az Édeske cukrászdába és Istvánt is elhívhassam oda. A Sávoly-híd nagyon érdekes. Modern hídnak tartom. 1869-ben építették. Szívesen készítettem volna olyan videót, amikor a síneken megyek, de életveszélyes és tilos, hisz vonatok robognak át rajta.         

Visszatértünk Szobra, majd felszálltunk a nosztalgia vonatra. Minden kocsi különböző színű és berendezésű. Van fapados része, zöld, rózsaszín-bordós fülkéjű kocsik, és régi étkezőkocsi. Én, György és Ákos hátul ültünk le, majd 17-kor elindult a vonat. Nagymaroson is megállt. Ákos a vonaton maradt, Györggyel leszálltunk, majd hívtam Istvánt, hogy jelezzem neki, megérkeztünk Marosra. István az Édeske előtt elvitt minket egy körre. Ezután pedig a cukrászdába mentünk.

Sokan voltak az Édeskében, de szerencsére, amit szerettem volna azt vettem. Nagyon odavagyok a marosi málna tortáért. Vettem dobostortát, háromcsokis tortát. A szüleimet is megleptem sütivel. Fagyiztam is egyet. Eleinte sokan voltak a cukiban, de azután mindenki elment. István és György beszélgettek egyet egy youtube videósról, én pedig kényelmesen körbe tudtam fotózni az Édeske cukrászdát. Othello szőlők lógtak dekorációként a leveleken. Provance stílusú volt az egész. Én nagyon szeretem ezt a cukrászdát. Családias, különlegesek a süteményei és a fagylaltjai.

A tavalyi ország tortából is volt kapható, de nem ettem olyat, mert abból egyszer elég volt. György és én sötétedéskor elköszöntünk Istvántól, majd lesétáltunk Nagymaros-Visegrád felé. Nagymarostól alig egy perc van a két állomás között. Felmentünk a peronra, majd emeletes vonattal indultunk vissza Budapestre. A 2M villamossal indultunk haza. 

Sokat jelentett nekem ez a két nap, ráadásul kicserélt. György felajánlotta a segítségét és befogadott engem a csoportjába, ahol szervez programokat és új közösségre tehetek szert. Egyelőre várni fogok azzal, hogy személyesen megismerjem a többieket. Most nagy szerencsém, hogy lesznek családi programjaim, ill. István barátom születésnapjára is készülök. Egy dologra nagyon oda kell figyelni! Semmibe sem szabad beleélnem magam. A helyzet az, hogy anno nagyon vágytam arra, hogy legyen egy meleg közösségem, de tönkrement. Hibáztam, de beismertem, mégsem akarnak hallani többet rólam. Toleranciát és elfogadást már senkitől sem várok el. Ez a dolog is megszakadt bennem. Mi van, ha ez az új lehetőség, vagy közösség is tönkremegy? Ráadásul ott a spanyol tanfolyam. Mint írtam az ottaniak is nagyon kedvesek, de oda csakis tanulni járok, ráadásul átmeneti közösség ez. Épp olyan, mint anno a fórumszínházas, amely 10 hetes volt. Még 2018-ban történt. A legutóbbi spanyol óra után két osztálytársnőmmel is beszélgettem, akik bíztattak, de én féltem tőlük. Nem ők tehetnek róla, én vagyok az aki parázik. És nem tudom okkal e. Az autizmusom miatt mindig úgy lépek ki a valóságba, hogy az emberek nem elfogadóak. Persze tudom, hogy vannak kivételek, de vajon kik? Sok arctekintet egyforma, de az ember agyába nem látok bele. Mint egy földönkívüli, úgy érzem magam. A 2M villamoson épp haladtam a Lánchíd alatti alagútban, amikor ismét eszembe jutott Laci. Mai napig hiányzik. Mindennap gondolok rá. Az életemben hatalmas tragédiaként éltem meg a barátsága elvesztését. Az hogy nehézségekkel küzdök mindennap, nem azt jelenti, hogy egy elesett és gyengejellemű ember vagyok. Egyszerűen azzal, ha leírok bizonyos dolgokat, (határokon belül persze) az már segít nekem. Sok hétköznapi ember talán azért ennyire zárkózott, megkeseredett és zakkant, mert cikinek tartják kimutatni az érzéseiket és beismerni, hogy baj van. Egyesek szakemberhez sem akarnak menni, mert mindenáron el akarják hitetni önmagukkal hogy minden okés náluk. Pedig nem. Az emberek a politikának is behódolnak. Már aki.

Aki ismer, tudja nagyon jól, hogy a világom totálisan eltér a megszokott magyar átlagosságtól. És nem illek ebbe a körbe, mert zeneileg, filmileg, satöbbileg is más érdekel. Egy bármilyen nemű közösségben pedig ezekkel kapcsolatban is kemény falakba ütközök a kapcsolatépítési nehézségeim mellett. A másik fél, felek nem valószínű, hogy el tudnák fogadni, vagy azonosulni a zenei ízlésemmel. Anno István barátomnál nagy szerencsém volt, mert neki megtetszett Ricardo Montaner és Eros Ramazzotti zenéje, de Enrique Iglesiastól is bejöttek neki dalok. Lacira visszatérve, ő nem hallgatott zenét, neki én mutattam meg azokat amiket szeretek.

Elindultam előre, de nem tudni mikor állok meg, vagy siklok ki. Most úgy érzem magam, mint aki egy vonaton ül, halad egyenesen a jövő felé és nem tudom milyen lesz ez a jövő. Jó vagy rossz?

BEN