Egy küzdelem 3 napja

Véget ért az Autizmus Világnapja és új hét indult el. Minden „visszaállt” a normális kerékvágásba. Újra fúrnak a lakóházban, folytatódnak a kábelek cseréje én pedig új reggelre ébredtem. Tegnap lázas voltam. Kicsit sok volt nekem egyszerre ez a három nap. Az első, a kiállítás, a másik az AURA születésnap és a harmadik pedig a séta. Gondolkoztam azon, hogy leírjam mindazt, amit belül érzek, és úgy döntöttem, hogy kiírom magamból. Anno volt egy magyar tanárom, aki azt tanácsolta nekem, hogyha valami feszültté tesz, akkor foglaljam írásban azokat.

Az utóbbi három nap valóságos küzdelem volt számomra. Újabb és újabb lépések egy jobb élet felé. Az első napon, az Ezerarcú Autizmus kiállításának megnyitóján sok emberrel találkoztam, zavarban voltam és féltem. Nagy dolgot tettem. Arcom adtam, hogy mások is megismerjenek engem és a világom. Betekintést adtam másoknak az újságomból is. Nagy dolog ez nekem, mert ezzel egy kicsit előrébb jutottam és megmutattam másoknak is milyen vagyok. Úgy éreztem magam mintha egy ismert ember lennék, pedig csak egy átlagos fiú vagyok, aki szeretné, hogyha jobb lenne az élete. Az AURA egyesületi napon is erőn felül teljesítettem magam. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen! Majdnem elkéstem aznap reggel, de szerencsére nem volt baj. Segítettem Máriának, az AURA vezetőjének egy csomó mindenben és ezt szívből adtam. A Nem adom fel bárban egy fotóm is ki volt állítva, ami szintén egy nagy dolog az életemben! Alig hittem el hogy ez megtörtént! Az AURA műsorában egy csomó ember előtt beszéltem, persze zavarban voltam és kissé féltem, de tudtam, hogy ez természetes dolog. Képes voltam ebben a helyzetben is nagy dolgot véghezvinni. Úgy a műsor vége felé nagyon szomorú lettem. Nem voltak jelen a barátaim, pedig szerettem volna, ha osztozhatok velük az örömömben. Ezek a gondolatok intenzíven hatottak rám másnap, a küzdelmem harmadik napján. Elengedtem reggel az egyedi kék lufim, majd részt vettem a sétán is. Folyton járt az agyam. Miután mindenki elengedte a kék légballonokat a sírásinger fogott el. Küszködtem a könnyeimmel. Olyan volt ez, mint amikor valaki a hányását próbálja visszatartani, de aztán csak kijön a pukk. Leültem egy padra, távol a rendezvénytől és elkezdtem sírni. Nem szégyellem magam azért, hogy fiú létemre vannak érzéseim és sírok. Nagy büszkeség az, ha valaki képes kimutatni az érzelmeit. Hogy miért is sírtam? Egyrészt az autizmusom okozta nehézségeim miatt. Mindennapom egy küzdelem magammal, a társadalommal ahol élek. Mindennap tartok attól, hogy konfliktusom lesz valakivel és emiatt sérülni fogok. Múlthéten a Corvin negyed metróállomáson éppen fotóztam a megállót, amikor egy pasi fellökött. Ez úgy történt, hogy lementem a megállóba és megláttam egy csodás helyzetet, amit le kellett fotóznom. Egy kopasz pasi haladt gyorsan előttem és féltem, hogy beáll, de szerencsére eléje futottam és sikerült lefotóznom azt a pillanatképet, amit meg akartam örökíteni. A pasas fellökött erre ezt megjegyeztem. Egy arrogáns, igazi suttyó alakkal találtam szembe magam, aki elkezdett mocskolni, erre sajnos visszavágtam neki. Nem mondtam rá csúnyát, de leteremtettem. Attól féltem bántani fog, vagy éppen én ütöm meg azért, mert ocsmányságokat vágott a fejemhez. És még mosolygott is az a gazember! Eszter, a pszichológusom azt tanácsolta, hogyha legközelebb hasonló emberrel találom szembe magam, akkor ne tegyek semmit és gyorsan hagyjam ott. A tudat, hogy bántani akarnak akaratom ellenére egy védekező állapotba kerülök, amelyet mások nagyon félreértenek. Természetes hogy kiakadok. Ez aznap volt, amikor a Mária megkért arra, hogy vigyem el a fotókat a Nem adom fel bárba. Volt egy barátnőm, akit Ágnesnek hívtak, de már ő sincs velem. Azt mondta nekem, hogy nem szabad őrlődnöm mások miatt, mert akkor azok az emberek győznek akik miatt rosszul érzem magam. Igaza volt. Ezeket mondogattam magamban mikor a metrón álltam és két kezem összeszorítottam, hogy a bennem lévő feszültséget kiadjam magamból. Ezután szépen lassan elmúlt a félelem és az indulat. Mintha egy nagy súlytól szabadultam volna meg. Fotóztam és kameráztam egyet a Várnál. Persze a lelkem kissé „vérzett”, de másnapra már sokkal jobb volt. Visszatérve a tegnapi Autizmus világnapi sétás utáni sírásra kijött belőlem egy csomó feszültség, fájdalom, de nem múlt el teljesen. Sokan azt gondolhatják, hogy nem is akarom a változást, pedig folyamatosan csinálom, ahogy tudom.

2013-ban megismertem egy barátot. Egy művelt, okos és komoly embert, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Lacinak hívják. Ha ő nem lett volna, ki tudja, most hol lennék. Nagyon sokat tanultam tőle. Abban a közösségben ismertem meg ahol azok a konfliktusok történtek, köztük olyanok, amelyeket a korábbi cikkemben már leírtam. Laci rengeteg energiát fektetett belém. Ő is tudta, hogy autizmussal élek. Elfogadott olyannak amilyen vagyok és ráébresztett a belső értékeimre. A legválságosabb időszakban is ott volt. Egy rendes ember, aki mindent megtesz azokért, akiket szeret. Ritkaság ebben a világban hogy az Isten egy olyan embert sodor az életünkbe, aki jó irányban változtathatja meg a sorsunk. Laci megváltoztatott bennem egy csomó mindent. A barátság olyan szakaszát ismerhettem meg, amelyet máshol nem tudtam. Sok tanáccsal látott el, sok belső félelmemmel kapcsolatban segített. Neki köszönhetően sok gátlásomat le tudtam vetni magamról. Önbizalmat, bátorító szavakat is kaptam tőle. Azonban ő nem egy boldog ember és nem olyan érzelemgombóc, mint én. Nem hallgat zenét sem. De nem ezek a dolgok a lényegesek, hanem a jó szíve és a baráti szeretete, amelynek köszönhetően fel tudtam állni és tovább harcolni. Laci nyújtotta segítő kezeit és felsegített a földről. Egy igazi barát, akit most elvesztettem! Az autizmusom elfogadta, de nehezen kezelte. Voltak dolgok, amelyek sajnos elsodorták őt az életemből és emiatt kissé rosszul lettem. Most az Eszter, Krisztina, Mária segítenek nekem és ma már sokkal több problémát meg tudok oldani egyedül. Többet tanulok az autizmusról, tudom milyenek a tünetei, és azt is, hogy mikkel jár. Erősebb vagyok szerencsére, de sajnos akadnak hullámzó időszakok amikor vihar tör ki bennem. Lacival sajnos nagyon megromlott a kapcsolatom és tavaly olyan sávba érkezett a barátságunk hogy ő egy lazább kapcsolatot akart. Mikor a másik közösség miatt szenvedtem (sajnos időközönként előjön az a fájdalom és ilyenkor nehéz) és támadtam őket a szavaimmal, akkor történhetett az, hogy eltávolodott tőlem. A másik ok pedig egy sms, amit neki küldtem, mert olyan érzelmi válságba kerültem, hogy meg fogom bántani és sms-t írtam neki. Nem tudtam, hogy mit tegyek az adott helyzetben. Készültem a szülinapjára, de nem ünnepelte meg velem. Nem esett jól. És amikor az AURA Egyesület tagja lettem, akkoriban kezdtem el a komolyabb kezelést az Eszterrel. Készen álltam arra, hogy Lacival tiszta lappal kezdjem, és végre olyan baráti kapcsolatot kezdeni vele, amibe benne van a meghívás hozzánk, több, vidám program, a világom további részeinek megmutatása. Sajnos az az sms és érzelmi hullám messzebbre sodorta tőlem a barátom. Pont, amikor már készen álltam egy új életre. A sors belefújt. Az hogy lazább kapcsolatot akart az nagyon megviselt és ez hátráltatta a barátságunk, de nem mertem korábban ezt megjegyezni. Később igen, de Laci ragaszkodott ehhez. Sajnos ez nem esett jól és a karácsony közeledtével sajnos a helyzet rosszabb lett. Vera, az AURA egyik tagja szerint egy kapcsolat olyan, mint egy növény, amit folyton locsolni kell, máskülönben kiszárad. A bennem lévő pánik miatt Laci még távolabb sodródott el tőlem. Nem találkoztunk karácsonykor sem. A Virányosi Közösségi Házban lévő karácsonyi műsorra sem jött el, ami szintén megviselt. Ajándékot is készítettem neki és meg akartam mutatni, hova járok. A karácsonyi ünnep csak adagolta a szomorúságot, ami átment januárban egy komoly érzelmi kiborulásba. Ez a másik közösséget is érintette. Laci készített nekem anno olyan kártyákat, amelyekben jó tanácsokat írt le, melyeket alkalmazni tudok az emberi kapcsolatoknál. Az egyikre rá volt írva: A végső esetben kérj segítséget! Ez a végső eset megtörtént. Amikor segítséget kértem sajnos idegesen reagált és megjegyezte, hogy másnap vizsgája lesz és hogy pont akkor írtam neki. Én nem tudtam arról, hogy vizsgázni fog. Ebben a helyzetben cserbenhagyott és nagyon megsérültem és néhány nappal később megbántottam, majd letiltottam a facebookról. Néha muszáj ezt tennem, nehogy olyan erősebb érzelmi hullámba kerüljek, hogy komolyabb lelki kárt tegyek másokban. A szó is súlyos fegyver! A tiltással megakadályoztam, hogy komolyabban megbántsam őt. Eltelt egy kis idő és újra írtam neki. Bocsánatot kértem tőle és megkértem, hogy ne válaszoljon a levelemre. Hívjon vagy írjon nekem, ha úgy érzi, beszéljünk. Hónapok teltek el és minél több idő múlik sajnos egyre nehezebb. Elvesztettem egy remek barátot, aki nem pótolható. Nem tehetem meg azt, hogy írok neki, mert ezzel még távolabb sodrom magamtól. El kellett fogadnom a tényt, hogy ennek a barátságnak vége. Laci rendes ember és nem tudta, hogy mit tegyen. Segíteni akart, de nem tudott. Az autizmusom sajnos ezt a barátságot is kikezdte. Csalódtam benne, mert amikor a végső esetben kértem segítséget akkor normális írásnemben is közölte volna, hogy vizsga után felhív vagy ír. Én legalábbis ezt tettem volna. Sajnos az is tény, hogy amikor a kapcsolatunk lazaságát mondta legalább annyit megtehetett volna, hogy egy héten 1-2 alkalommal ír. Ez egy locsolás a barátságunk növényének. Nagyon sokszor gondolok Lacira, és a közös emlékeinkre. Másképpen is alakulhattak volna a dolgok. Az autizmusom tünetei és a bennem lévő feszültség és pánik nem az én hibám. Nem tehetek róla és azzal, hogy már nincs velem, csak erősíti azt, amitől tartok. Sokszor meg akartam szakítani vele a kapcsolatom, de aztán mindig megnyugodtam és Laci akkor is ott volt. Megértettem, hogy elvesztette a türelmét és szépen lassan beletörődtem a kapcsolatunk végébe. Feldolgozni soha nem lehet egy értékes barátság végét. Eszter szerint nem biztos, hogy vége van kapcsolatunk, de a lelkem mélyén tudom, hogy igen. A legfélelmetesebb az egészben az, hogy Laci kételkedhet bennem és olyan gondolatai lehetnek velem kapcsolatban, amit ő is félreért. Ebben biztos vagyok. Ha megkeresném az zaklatásnak minősülne, és újra elsodródna. Mit fogok tenni, ha ír? Félek, hogy fogok arra reagálni. Ha lehetne, újra barátok lennénk. Laci olyan ember és barát, aki mindig a szívemben lesz, mert szeretem őt. Mikor kiterítettek egy nagy rajzpapírt az Autizmus világnapi séta után, sok gyermek rajzolt. Én egy színes krétával üzenetet írtam Lacinak, hátha meglátja és megtudja, hogy gondolok rá. Eszterrel olyan technikákat kezdünk venni, ami a kapcsolatromboló hangulataimat örökre elűzi. Korábbi üléseinken a bennem lévő dühről, fájdalmaimról és a gyermekkoromban elszenvedett traumáimról beszéltem. Célunk, hogy egy közösség tagja maradjak, és ne legyenek olyan konfliktusok, amelyek anno a másik közösségben is voltak. Eszter azt is mondta, hogy maradjak az AURA Egyesületben. Ezt fogom tenni, viszont biztos lesznek hullámzó hangulatváltozásaim, melyeket idővel magam is rendesen kezelni fogok. Félek attól, hogy ez nem fog sikerülni. Tegnap a padon ülve mindezekre gondoltam. Nem tehettem róla, kijött belőlem a sírás. Az utóbbi három napban olyan nagy dolgok értek engem, melyeket annyira meg akartam volna osztani Lacival, de nem tudtam. A barátnőm nem tudott volna eljönni, mert külföldön dolgozik és ritkán jön haza Magyarországra. István barátom pedig Nagymaroson lakik és nem tudott volna eljönni, mert sok neki is a baja és egyéb problémái is vannak. Gondoltam azokra a személyekre is, akiket korábban a barátaimnak hittem, de csalódtam bennük. 

Néha kellenek olyan alkalmak, amikor leírom a bennem lévő megosztható érzéseimet és ilyenkor megállok egy kicsit, hogy kifújjam magam és pihenjek. Nem lehet magamban tartani a dolgokat, mert az felőröl. Elmúlt az Autizmus Világnapja. Jó lenne, ha a társadalom sokkal elfogadóbb lenne. Mert a KÉK világunk még szebb lenne.

BEN