Ez most nem a Péntek 13
sorozat egyik része, hanem egy kiállítás megnyitója, amelyen névvel kikerült az
egyik fotóm. December 13-án, pénteken 17:30-kor kezdetét is vette a ceremónia,
amelyre Laci barátom is meghívtam.
Nagyon hideg volt. Elég
rosszul kezdődött a napom, melyet nem részleteznék. Félő volt, hogy ez
befolyásolja a nap többi részét, főleg a megnyitóét, de szerencsére nem lett
baj. Az viszont igen, hogy elhagytam 2 guriga csomagolópapírt, melyet a
nyomtatós helyen felejtettem. Csak akkor vettem észre mikor hazaértem.
Káromkodtam is magamban, hogy vissza kell mennem a Móriczra. Ráadásul egy
megrendelt vinyl is megjött, de nem tudtam érte menni, mert a boltos rövid
ideig volt az üzletben. Végül megbeszéltem vele a hétfőt. A fotós alkalomra
indulva külön vissza kellett mennem a csomagolópapírokért. Szerencsére ott
voltak. Csak utána siettem a megnyitóra. Nagyot kellett kerülni a városban, de
ezt a föld alatt a metróval tettem meg. Az gyorsabb sokkal. Télen jobb
metrózni, mert ott kellemes meleg van. A szentendrei HÉV-vel pedig elindultam a
Szentlélek tér felé, de most nem a Fő tér irányába, hanem az ellenkezőébe. A
Kiskorona utca felé siettem. Hasonlóan szép volt a környék, mint a Fő tér.
Lenyűgöző volt a templom és a
mögötte lévő házak. Csakhamar megtaláltam a helyet ahol a fotókiállítás volt.
Meglepődtem, mert 2013-ban a foghúzásom előtt voltam már ezen a helyen,
mégpedig egy ismerősöm koncertjén. A hely semmit sem változott. Dezső és a
többiek ott voltak, majd megmutatták nekem az alagsori részt, ahol a klub
szokott lenni. Kellemes, pinceszerű hely volt, ahová hangulatos csigalépcsők
vezettek le. Rögtön az 1957-es magyar film jutott eszembe erről. J
Nálam volt a szelfibot,
amelyet még mindig nehezen tudok rendesen használni. Végül is egészen jól
teljesítettem vele az est folyamán, csupán néha kellett töltőre pakolásznom a
telefonom. A kapkodásban ugyanis itthon elfelejtettem feltölteni.
Az ünnepség előtt interjút
csinált velem egy nő. Megkérdezte mióta fotózok és én belekezdtem a sztoriba.
Egy kedves, szintén fotós lány felvett a telefonommal, így az interjút
megnézhetitek itt:
Visszanézve nem voltam
megelégedve magammal. Ráadásul nem kicsit voltam zavarban, de sikerült az
interjú. Ezután egy idős férfival beszélgettem, aki szintén fotós és ő megdicsérte
a kirakott képem. A Bohócokat. Nekem
az a kép nem tetszik. Szívesebben láttam volna egy másik fotómat kirakva. Az
idős fotós férfi megdicsért és kijelentette, hogy neki tetszik a képem. Ez rendes
volt tőle. Nem sokkal később megjelentek a vendégek, majd Laci barátom is.
Kezdetét vette a megnyitó. Az idős fotós férfi vezényelte le az egészet szinte.
Jól csinálta, remek humora volt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha iskolában
lennék. Totál feszengtem, mert rengetegen voltak a teremben. Mint amikor az
idei Eros Ramazzotti koncerten álltam a küzdőtéren és körülöttem voltak az
emberek. Egyik oldalon olasz rajongók, a másikon szerelmespárok, köztük egy házaspár,
akik csókolóztak. Persze a megnyitón más emberek voltak. Akkor durrant el
bennem a lufi, amikor az idős fotós férfi az én képemről, a bohócosról beszélt.
Ő azt mondta, hogy mindig is szeretett volna bohóc lenni. Én sokszor elérzékenyülök,
ha bohócot látok. Mellette eszembe juttatja a néhai sorozatgyilkost, John Wayne
Gacy-t is, aki bohócjelmezben szórakoztatta a gyerekeket, közben férfiakat
gyilkolt meg és ásta el őket a háza alá. Nem szeretem a bohócos képem, amit a
cirkuszban csináltam. Sokkal jobbakat is készítettem aznap. De nem én választhattam.
A többiek fotói is érdekesek voltak. Nekem a fekete-fehér kép tetszett a színes
háromszöggel, valamint a 2-es metrós kép. Persze volt mindenféle képi finomság.
Áradt a színektől, és a fekete-fehérségtől. Ismét megállapítottam azt, hogy
vannak nálam profibbak is. Volt egy kisfiú is, aki szintén fotózott. Nem tudom
hány éves volt, de aranyos gyerkőc és ide-oda nézett. Elmosolyodtam. Én 20 éves
korom előtt kezdtem el a fotózást, 2006 nyarán. A megnyitó után egy pohár
vörösbort kellett innom, mert annyira feszült voltam, hogy muszáj volt lehajtanom
egyet. Dezső ajándékozott nekem egy könyvet, amely az óbudai fotósklub
tagjairól és képeiről szól. Nagyon tetszettek a képek. Valóságos remekművek
gyűjteménye. Én Dezsőt megajándékoztam egy képpel, amelyet még a „megboldogult”
2008-ban kapott fényképezőgépemmel fotóztam. Az Autizmus című alkotásom, amely egy ún. rázott kép. Fényt fotóztam
le rázva, és egy alak képe vonalazódik ki. Mint aki fogságba esett. Ez vagyok
én, az autizmus örök rabja. A képem eredetileg szikrázóan sárgás, de
átszíneztem. Korábbi újságomban már benne volt a fotóm. Laci barátommal
beszélgettünk, mert rég láttuk egymást. Őt is megajándékoztam az egyik
karácsonyi tobozzal, amelyet az óbudai vásáros fotózás napján készítettem. Később
Lacinak mennie kellett, majd a kijáratig elkísértem és hazasétált. Én
visszamentem a többiekhez, de a vendégek java már elment. Ottmaradtam segíteni
Dezsőéknek. Beszélgettem a feleségével. Előbb nem ismertem meg, de aztán már
igen. Pakolás után elindultam velük a Szentlélek térig, majd HÉV-vel a 2-es
metró felé mentem. Érdekes, minden jármű azonnal érkezett és így hamar haza is
értem. Belépve a lakásba rosszkedvem volt. Anyám kicsit megijedt. Picit be
voltam csiccsentve és a sírás határán voltam. A vörösbor, amit ittam elég erős lehetett,
ha még volt hatása. Az-az igazság, hogy az elmúlt években történt veszteségek,
melyeket a poszttraumás stressz tett tönkre annyira súlyosak voltak, hogy
bizonyos kapcsolataim, melyeket próbáltam megmenteni nem sikerült. Főleg ez az
óbudai helyszínen történt, ahol a kiállításom volt. Mint írtam egy karácsonyi
koncerten voltam ott 6 éve, foghúzás előtt. Az akkori közösségem tagjaival. Persze
voltak, akik visszatértek az életembe. Most jó hogy van ez a fotós csoport, de
meddig? Olyan kedves emberek vannak ott. Dezső, ha kissé távolságtartó is, ő is
rendes ember, tudja, mit kell csinálni. Csak félek attól, hogy ugyanaz lesz, mint
anno Ferencnél. Anno évekkel ezelőtt ő is felkarolt, aztán szó nélkül eltűnt és
ez komoly nyomot hagyott bennem. Beteg volt ugyan, de jelezhette volna, hogy
elmegy. Dezső komolyabb sokkal, de a félelem ott van bennem. Ez nálam
természetes. Laci barátom szerint a jövőre kell gondolnom. És igaza van. A jövőt
lehet változtatni. Most vannak terveim 2020-ra, melyeket szépen, apránként meg
szeretnék valósítani. Rendet kell tennem a fejemben, a kapcsolataimban és az
egész életemben. Jobban kellene értékelnem magam és mindazt, amim jelenleg van.
BEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.